Tulajdonosi szemlélet

2021.06.07

Amit megszereztünk, ami a miénk, arról gondoskodnunk kell

"Ha másokat akarsz legyőzni, senki sem fog segíteni neked, de ha önmagadat akarod legyőzni, mindenki melléd áll." (Simon Sinek)

A birtoklásban jók vagyunk. Enyém, enyém, enyém. Mint egy kisóvodás a homokozóban. Veszünk, gyűjtünk, büszkélkedünk. Megszerezzük, amit lehet, amit kell, hogy a lehető legjobb orcánkat mutassuk a külvilágnak és kielégítsük az egónkat. De vajon társul e mellé tulajdonosi szemlélet is?

Alkalmazott kontra tulajdonos. A kifejezést gyakorta hallani üzleti berkekben. Hogyan állnak a céghez az ott dolgozók? Nagy lehet a különbség a tulaj, és a (meg)fizetett alkalmazott közti mentalitásban. Az első a pénzét biztosan bele tette, de jobb esetben a szívét és lelkét is. A második a munkáját adja hozzá és jobb esetben a lelkiismeretességét. Amikor úgy állunk a cégünkhöz, mintha az a mi gyermekünk volna, akkor valóban odatesszük magunkat. Ez pénzzel nem igazán megvehető. Pontosabban, csak a pénzért ezt senki sem csinálja. A jó érzésért viszont annál inkább. A becsületéért, a tisztességesen elvégzett munka dicsőségéért. Igaz, ők vannak kevesebben. És valószínűleg az ilyen típusú munkatársak idővel maguk is cégtulajdonossá válnak.

Megszerezni és megtartani. A tulajdonosi mentalitás sokkal több, mint egyszerűen megszerezni vagy birtokolni valamit. Ebben benne van a tulajdonunkkal kapcsolatos gondoskodás is. Nagyon sokszor látni nagy teljesítményeket elért személyeknél, hogy miután elérték, amit akartak, már nem küzdenek ugyanazzal a hévvel. Vagy csak túl nagy erőfeszítést kellett tenniük és belefáradtak vagy elfogyott a motiváció. A megszerzés óriási energiát igényel, a megtartása pedig hosszútávú stratégiát és kitartást. A megszerzés az 100 m-es síkfutás, a megtartás pedig a maraton. A tartós sikereket felmutató cégek a munkatársak érdekeire is figyelnek, nem csak a pénzügyi mutatókra. Amint a házasságot sem elég megkötni, hanem folyamatosan tenni kell a kapcsolat minőségi frissítéséért, ha évekre vagy évtizedekre tervezzük a párválasztást. Tulajdonosként felelősek vagyunk.

Életrevalók. Tehát a tulajdonosi szemlélet egyfajta felelősség vállalás. Az iránt, amit létrehoztunk, amit felépítettünk, aminek a gondozását ránk bízták. Gondolhatjuk azt, hogy mi nem vagyunk ebben az értelemben tulajdonosok. De igen. Például az életünk a tulajdonunk. Milyen gazdái vagyunk? Egyáltalán gazdálkodunk az életünkkel? Vigyázunk rá? Kihozzuk belőle a legtöbbet? Vagy csak alibizünk, mint a megúszós melós, aki megrögzött TGI Fridays hívő? Van valamink, amely elidegeníthetetlenül a miénk. Az az idő, ami megadatott nekünk. A nappalok az aktivitásra, az éjszakák a regenerálódásra. (Az éjjeli baglyoknál ez kicsit eltolódik.) Rendelkezhetünk az idővel, az erőnkkel, a képességeinkkel, a gondolatainkkal. Elég sok mindent állíthatunk az életünk jobbításának szolgálatába. Kérdés, megtesszük-e?

Az én gyermekem. A gyerekre is mondjuk, hogy az enyém. Pedig nem. Úgy értem, persze a mi gyermekünk, de nem a szó tárgyias értelmében. Nem rendelkezünk felette korlátlanul, hanem terelgetjük hosszú éveken keresztül. Aztán majd kiderül a nagybetűs életben, hogy jól csináltuk-e a dolgunkat. Előbb-utóbb el kell engednünk, a saját útját kell járnia. De addig van felelősségünk vele kapcsolatban. A minap volt alkalmam egy tartalmas beszélgetést folytatni egy óvoda igazgatójával, aki elmondta, hogy a szülők egy része tragikusan érdektelen a saját gyerekével kapcsolatban is. Nem érdekli őket a közeg, ahol a szemük fénye a napjai nagy részét tölti, nem érdekli őket a szülői értekezlet, de gyakran még a gyermeküket érintő bejegyzések sem. Kevés azt mondani, "az én gyerekem", ennek a tettekben is meg kell jelennie. Foglalkozni vele, nem csupán bedobni a kanapéra, oszt a tv majd felneveli.

A küzdelmen túl. A birtoklási vágy az állandó küzdésről szól. Újabb és újabb harcok várnak ránk, melyeket még kell vívnunk a versenyszellem és a teljesítés vagy teljesítmény kényszere jegyében. Ott minden egyedül a miénk, az ütközet is és a dicső győzelem is. Tulajdonosként is várnak ránk csaták, de itt lényeges törekedni az egyensúlyra is. A jó tulajdonos nincs egyedül. Felhúzza mások fontossági érzését, ő maga akár a háttérbe is szorul, mert tudja a többiek dicsősége, az ő dicsősége is. Még, ha nem is kérkedik ezzel. A kulcs, osztozni másokkal a sikeren. És a nehezebb helyzeteken is. Mert, aki figyel az emberekre, arra az emberek is figyelnek. Azt nem hagyja magára az a közösség, akiért kezességet érez és vállal.

Tulajdonosnak lenni jó dolog és a hozzátartozó felelősséget is jó megragadni. Mert valóban magunkénak érezzük a céget, az ügyet, a családunkat. Nem csak büszkélkedünk vele, hanem maximális lelkesedéssel, lelkiismeretesen teszünk is érte. Olyan ez, mint virággal díszíteni a lakásunkat. Azonnali megoldásként vehetünk vágott virágot, amely ideig óráig gyönyörű, majd elhervad, mi pedig rövid úton kidobjuk. Vagy tarthatunk cserepes növényt, amelyet ápolni kell és locsolni, akkor is, ha épp nem virágzik. Időnként ideje van és virágba borul, de azért, mert a pihenő időszakában is törődünk vele. Nem csak akkor és addig, amíg a pazar virágzása ámulattal tölt el. Ahogy azt Antoine de Saint-Exupéry megjegyezte: "Embernek lenni pontosan annyit jelent, mint felelősnek lenni. Érezni, hogy a kővel, melyet lehelyez, a világot építi tovább."



Ha tetszett ez a poszt, akkor tegyük magunkévá a tulajdonosi mentalitást. És segítsünk ebben másoknak is.
Fotó: Tim Douglas, Pexels