Változó kor, változatlan vágyak

2019.09.25

Mennyire változtatott meg minket a digitális forradalom?

"Noha az emberszabásúak története több millió évre tekint vissza, fajunk mindössze kétszázezer éve tűnt fel a színen, az igazán modern ember pedig csak 2004-ben, a Facebook megjelenésével érkezett meg." (Michael Wall)

Hiába vagyunk benne egy hihetetlen mértékű technológiai fejlődésben nyakig, hiába élvezzük ennek minden gyümölcsét, sok tekintetben üresebb az életünk, mint az elmúlt korok embereinek. A lehetőségünk számtalan, ellenben a szétforgácsolódásunk követhetetlen, miközben a mai napig zsigeri igényeink kielégítésére szomjazunk. A környezetünk változása sokkal gyorsabb, mint azt az evolúciónk követni tudná.

Az emberi állandó. Az eszközök változnak, a vágyaink maradnak. A digitalizáció még nem oldja meg helyettünk minden problémánkat. Új készségek elsajátítására sarkall, egyszerűbbé teszi az ügyeinket, gyorsabbá és elérhetőbbé a dolgainkat, de az alapok bennünk ugyanazok. Vágy az elismerésre, figyelemre, szeretetre, törődésre. Ezt leginkább egymásnak adhatjuk meg, az pedig gyakran sokkal földhözragadtabb, manuálisabb és maradibb folyamat, mint simán instázni, messengerezni vagy whatsappozni.

Most könnyebb? Soha nem volt ennyire könnyű kapcsolatot építeni, de soha nem volt könnyű kapcsolatot építeni. A személyes kommunikáció mindig kihívás volt az emberek részéről. Nem véletlen, hogy sokan az egyik legfélelmetesebb dolognak tartják, ha ki kell állni emberek elé beszélni. És szemtől szemben sem egyszerű a helyzet. Valakinek a szemébe nézni és megmondani neki a frankót, kemény dió. Mert ki tudja, mit fog reagálni, és ez nekünk hogyan fog esni? Német kapni egyenesen az arcunkba, egy hús-vér embertől, tiszta horror.

Élő kommunikáció. Mégis nagy szükségünk van, hogy ne képernyőkön keresztül virtuálisan kommunikáljunk. Ha nem ismerkedünk meg a metakommunikációval, akkor lényeges lépcsőfokok kimaradnak. Egy emoji nem helyettesíthet egy apró szájhúzogatást, biccentést, sokat mondó pillantást. Jelen lenni és érezni a másik embert, hogy meddig mehetünk el, min módosítsunk a következő mondatunkban. Akció és reakció, majd ennek megfelelően egy újra definiált akció. Ez a fajta valós és életszerű társalgás kitanulása legalább annyira fontos, mint a kritikai gondolkodás vagy az asszertív kommunikáció felfedezése és használata. Ha ezen képességeknek nem tulajdonítunk jelentőséget, nem fejlesztjük őket, akkor hogyan tudjuk egy következő generációnak átadni?

Például. Egyáltalán milyen példával járulunk hozzá a gyermekeink jövőjéhez? Ha addiktív módon mi is csak osztunk, szorzunk a különböző appokon és folyton a telefonon nyomjuk a like-okat, nem várhatunk el tőlük sem mást. A mai fiatalok talán jóval nagyobb technikai ismerettel rendelkeznek online téren, mi viszont nagyobb tapasztalattal bírunk a szemtől szembeni beszélgetésekben. Ne legyünk restek, cseréljük ki a tudásunkat. Nem szégyen tanulni tőlük. És nagyszerű megtalálni a közös hangot, hogy együtt alakítsuk a kommunikációs szárnypróbálgatásaikat. De ez csak akkor megy, ha gyermek és szülő közt megvan a figyelem és a bizalom.

Azok a fránya vágyak. A figyelmünkért nap, mint nap millióan versengenek. A hirdetések, a munkatársak, az emlékeztetők, a média, és még sorolhatnánk. De vajon ebben a hangzavarban képesek vagyunk-e igazán figyelni? Mert a fontosnak lenni vágyunk megjelenik mondjuk a közösségi portálokon. Ahol megmutatjuk a legjobb formánkat és nagyon várjuk, hogy pozitív visszajelzéseket kapjunk. De vágyjuk az elismerést is. A főnökünk hátba veregetését, a párunk dicséretét, a barátaink megbecsülését. Mind hozzáköthető a figyelemhez. Valaki figyeljen ránk, értékeljen és ennek adjon hangot is. Ahogy kívánjuk ezt mi, ugyanúgy sóvárog után több millió másik ember is.

Az otthon (m)elegében. Sokszor fájóan hiányzik otthonról a vágyaink beteljesítése. A digitális világban legalább figyelnek ránk, ezért aztán ez az egyébként pótcselekvés kinövi magát és napi szinten főtevékenységgé válik. Párok, akik egymás mellett ülnek és üzeneteket írogatnak, ahelyett, hogy beszélgetnének. Így könnyebb, vagy korunk szemével nézve így "természetesebb". Jobb, ha nem szólalnak meg, abból csak vita lesz. Vissza kell találnunk az emberi kapcsolatainkhoz, foglalkoznunk kell egymással. Feldobhatják az életünket az olyan modern vívmányok, mint a szexting, de a valóságban van arra szükségünk, hogy megéljük a szenvedélyt, hogy szeressenek, hogy számítsunk valakinek és ő is számítson nekünk. Valós kapcsolatokra és kommunikációra sokkal erősebb és ősibb igényünk van, mint amit az elmúlt évtizedek találmányai nyújtani tudnak a nekünk.

Rajtunk múlik, hogy beállunk-e abba az általános sorba, ahol az emberek lehajtott fejjel a telefonjukba mélyedve közlekednek, vagy tudatosan használjuk a technológiát. Utóbbi esetben akár kikapcsolhatjuk az applikációk értesítéseit, korlátozhatjuk az adatforgalmunkat, a wifi elérést, előre meghatározhatjuk mennyi időt szánunk a közösségi médiákra. Élünk velük, de nem kizárólagosan élünk bennük. Nem ők határoznak meg minket, mi döntünk a magunk sorsáról. Egyben a körülöttünk lévő, számunkra fontos emberekkel való kapcsolatunk minőségéről is. Ahogy azt Michael Ward is mondta: "Nem akkor tudunk meg a legtöbbet valakiről, ha elolvassuk a róla szóló Wikipédia-oldalt, vagy megnézzük a fényképeit a Facebookon, hanem ha a valóságban is együtt élünk vele. Így ugyanis nem csupán tudunk róla, hanem ismerjük őt."




Ha tetszett ez a poszt, akkor egy kicsit kevésbé légy digitális és kicsit többet reális.

A cikkhez inspirációt nyújtott a legutóbbi HVG Extra Pszichológia Szalon estje, amely a digitális én fogalmával foglalkozott.

Fotó: Kirill Averianov, Pixabay