A kapcsolatok ápolása

Mitől érezhetik jobban az emberek, hogy törődünk velük?

Közhely, hogy a kapcsolatainkat karban kell tartani. De ez az ápolás egészen változó formákat ölthet, amelyet több tényező is befolyásol. Nem lehet, és nem is kell, mindenkinél ugyanazt a metódust használni. Érdemes figyelembe venni hol, mire van szükség, ehhez pedig jó tisztán látni, mind a kapcsolat kvalitását, mind a másik ember személyiségét.

Simogatások. Eric Berne, a tranzakcióanalízis atyja, nevezi simogatásoknak az emberek közti érintkezéseket. Például, van egy látásból ismert kolléga, akivel minden nap köszönünk, ahogy elhaladunk a folyosón egymás mellett. Ebben a viszonyban a köszönés és a viszonzása egy-egy simogatásnak felel meg, amellyel mindkét fél elégedett. Ám, ha egyikünk pár hétig elmaradozik és nem találkozunk, a legközelebbi alkalommal, lehet, hogy néhány mondat erejéig megállunk. Hogy vagy? Csak nem valami baj történt? Ó, pihenni voltál? Ez nagyszerű. Kimaradtak a megszokott simogatások, és be kell pótolni őket. Ilyenkor kicsit többre van igényünk, a hiányérzetet ellensúlyozandó nem csupán üdvözöljük a másikat, hanem társalgunk vele egy rövidet.

Személyiségtípusok. Hogy mennyire vagyunk érzékenyek a gondoskodásra, az a vérmérsékletünktől is függ. Azok az emberek, akik extrovertáltak, azaz kifelé fordulók, mint a szangvinikusok és kolerikusok, jellemzően élvezik az emberek társaságát és a rájuk irányuló figyelmet. Nekik minden bizonnyal több simogatásra van szükségük, hogy az antennájuk azt jelezze, törődnek velük. Ellenben a befelé fordulókkal, az introvertáltakkal, azaz a melankolikusokkal és a flegmatikusokkal, akik jól megvannak az emberek túlzott közelsége nélkül is. Csendes megfigyelőként vagy a háttérbe vonulva is képesek örömüket lelni a társaságban. Nincs szükségük látványos vállveregetésre, a középpontban állva a tömeg tapsára, bővel elég egy négyszemközti szóváltás is. A személyiségtípusunk erőteljes útmutató a velünk való közvetlen bánásmódban.

Szeretetnyelvek. Hogy összegabalyítsuk a fonalat, tegyük ide a szeretetnyelveket is. Ugyanis a habitus meghatározza mennyire vagyunk kommunikatívak, a szeretetnyelvek pedig azt, hogy melyik az a módozat, amely a leginkább érzékelteti velünk az odafigyelést. Az elismerős szavak, a minőségi idő, a szívességek, az ajándékozás vagy a testi érintés. Képzeljünk el egy heves, szangvinikus személyiséget, akinek lételeme a testi kontaktus. Biztosak lehetünk benne, hogy kezet fog velünk, átölel, átkarol, mindig, amikor csak alkalma adódik megérint minket. Vagy gondoljunk olyasvalakire, aki szeret egyedül, elmélyülten dolgozni. Visszafogott flegmatikus, de értékeli a neki adott időt, ezért nagyra becsüli, ha a felettese időnként leül mellé és kettesben átbeszélik a teendőket. Óriási a különbség a két ember között. Óriási a különbség aközött is, ahogy megélik a fontosság érzését. Csak úgy élhetik meg őszintén, ha ismerjük őket annyira, hogy tudjuk, milyen formában mutathatjuk ki feléjük a gondoskodásunkat.

Kapcsolati közelség. Még egy nélkülözhetetlen összetevő, hogy mennyire áll hozzánk közel az adott személy. A feleségünk vagy a gyermekünk nem kerülhet abba a szerepbe, mint egy kolléga a folyosón, akivel áthaladáskor intünk egymásnak. Elég szörnyen hangzik, ha csak ennyit érintkezünk a családunkkal. Vannak körülöttünk olyanok, akiknek jócskán igénye van a simogatásainkra, nem csupán néhány mondat vagy perc erejéig. A felelősségünk a közeli hozzátartozókkal, családtagokkal, barátokkal nagyobb ezen a téren. Rájuk időt kell szakítunk. Be kell illesztenünk a napi és heti rendünkbe, kivel, mikor, mit. Mindenkivel a saját szükségleteinek a figyelembevételével kell foglalkoznunk. A fentiek segíthetnek abban, hogy jobban kiismerve őket, azt adjuk nekik, amit valóban szeretnének. De tartsuk szem előtt, rajtuk nem spórolhatjuk meg az időt. Ők a legfontosabbak az életünkben, ennek megfelelően kell velük bánnunk is.

Az emberi viszonyaink és kapcsolódásaink minősége nagyban meghatározza, hogy mennyire érezzük jól magunkat a bőrünkben. Érdemes megtanulni kapcsolódni másokhoz, és lehetővé tenni, hogy ezt ők is megtehessék az irányunkba. Magával ragadó élmény, amikor nem csak légbőlkapottan fordulunk oda valakihez, hanem az ő nyelvén szólítjuk meg, amitől tényleg érzi a figyelmet, a törődést, a gondoskodást. Amint azt Fekete István megjegyezte: "Az emberek közt széthintett jóságnak, örömnek nincs neve, mint ahogy nincs neve az őszi ragyogásnak, a ködös messzeségnek, a hullámnak, amikor a parthoz ütődik, a nád suttogásának, vagy a simogatásnak, amit nem felejtünk el soha, pedig sok kemény ütést régen elfeledünk ugyanezen idő alatt."

Ha tetszett ez a poszt, akkor olvass még bele pár cikkbe, talán azok is elnyerik a tetszésed.
Fotók: gpointstudio, Dragana Gordic, freepik