A legrosszabb tanácsadó

5 dolog, amiben hátráltat a nagyra nőtt egonk

"Az egoista egy rossz ízlésű ember, akit sokkal jobban érdekel saját maga, mint én." (Ambrose Gwinnett Bierce)

Van a személyiségünknek egy alkotórésze, amely az amúgy is kihívásokkal terhelt életünkön nem könnyít. Ez az egonk. Az a belső érzés, amely mindenki másnál különbnek tart minket. És ez olykor okozhat fennakadást, nem is kicsit.

Az ego alapvetően lényeges elemünk. Ez különböztet meg másoktól mentálisan. Ezt a szó latin jelentés is mutatja, egy a megkülönböztetettek közül. De a kialakítása egy hosszú folyamat, a korai éveinktől számított tapasztalások és a környezetünkre adott válaszreakciók alakítják. És életünk bármely szakaszában tovább bővíthetjük, az adott benyomások alapján. Például előfordul, hogy aki sikeres lesz, ezzel együtt nagyképűvé és másokat lekezelővé válik. Nem feltétlen a siker változtatta meg, hanem az hozta elő belőle. A már addig felgyülemlett belső világához hozzátett még néhány mozzanatot, melynek eredményeképp gőgössé vált. Na, ez a fajta negatív irányba vivő ego abszolút rossz tanácsadó, mert visszavet és nem előre visz. Mint az alábbi területeken.

Lenézünk és lekezelünk másokat. Amit elértünk, az a mi büszkeségünk. Amikor valaki többet ér el nálunk, pláne, ha még nem is rajongunk túlzottan a fickóért, az rendkívül bosszantó. Nem tehetünk mást, próbáljuk életben tartani a saját büszkeségünket és leszóljuk az illetőt. "Neki könnyű volt." "Biztosan csalt." "Az apja segített neki." "Ez nem is igazi egyetemi végzettség ez esti képzés." Hasonlókat mondogatva magunkban csupán önmagunk fényezésének kétségbeesett próbálkozása. Azonban, ha mindennek hangot is adunk, akkor éppen a féltett megbecsülésünket kockáztatjuk. Mert leépítünk. És amikor nyilvánosan leszólunk valakit, azzal valójában nem őt kisebbítjük, hanem magunkat.

Nem tudunk tanulni. Szóval mindenki hülye csak én nem. Az egoista embernek nem lehet újat mondani, mert ő mindent tud, sőt mindent jobban tud. Ezzel a megfontolással eltűnik belőlünk az alázat, ami a fejlődéshez, előre haladáshoz szükséges. Nem tanulunk, nem figyelünk, hisz nagyon okosak vagyunk, minek az nekünk. Ezzel biztosan le is cövekelünk egy szinten. A stagnálás, mint olyan az életben nem létezik. Vagy lefele tartunk vagy felfele, még, ha ezt nem is érzékeljük az adott pillanatban. A fitogtatott nagy tudásunkkal biztosak lehetünk benne, hogy leszállóágba kerülünk.

Gátol az előrejutásban. Ahogy elutasítjuk a tudást, úgy elutasítunk némely cselekedetet is. Előfordul, hogy olyasmit is el kell elvégeznünk, ami nem feltétlen a mi reszortunk és ez derogál nekünk. "Ez nem az én dolgom." "Csak nem képzeled, hogy én ezt megcsinálom." A finnyáskodás érthető, ha már tartunk valahol. Mégis előfordul, hogy az egyéni érdekeinket alá kell rendelni a cég vagy a közösség érdekeinek. Végül ez jó szolgálatot tehet a saját dolgainknak is, mert velünk együtt, rajtunk keresztül ítélik meg pozitívan azt a szervezetet, amit képviselünk. Aki csak húzza a száját az nem tolja sem a csapat szekerét, sem a sajátját.

Folyton idegeskedünk. A nagy egojú embereket szinte minden és mindenki idegesíti. Mindenki mazsola vagy gyökér, aki autót vezet. Ahol sorba kell állni és pár percet várakozni, ott csak az idejét rabolják az embernek, és ezt mégis, hogy képzelik. Csupa feszkó az élet, amikor a kivagyiság az úr. Én mindenek felett, gondoljuk. Pedig nincs hatalmunk minden felett ezt el kell fogadni. Kéne. De a nagyságunk hangoztatás és az örökös véleménynyilvánítás mellett erre nincs módunk. Állandóan és feleslegesen húzzuk fel magunkat. Hiába, a világ olyan, amilyen, nem olyan, amilyen a mi tökéletes álláspontunk szerint lennie kellene. Punktum.

Kapcsolatokat vesztünk. Inkább a harag, mint a megalázkodás. A sértődöttség legnagyobb támogatója az ego, mert nem ad alternatívát. "Nehogy már én kezdeményezzek, engem bántották meg. Én aztán nem megyek oda, jöjjön ő ide." Ez jogos. De nem szabály, hogy annak kell kezdeményezni, aki a bántó fél volt. Annak kell kezdeményezni, aki kellően értékeli a kapcsolatot és aki nem szeretne elveszteni egy értékes embert egy affér miatt. Az egoizmus csak a magunkban való fortyogást biztosítja, és azt, hogy idővel ez a picinyke seb egy óriási tályoggá terebélyesedik, amely már nehezen orvosolható. A megbántottságot az idő nem gyógyítja. Lehet, hogy valamikor apró nézeteltérésről volt szó, ma ez már felér a szemünkben egy gyilkossággal. Mentsük, ami menthető, minél előbb, még akkor is, ha a kapcsolatot már nem lehet a korábbi szintjére emelni. Legyen meg a lelki békénk, a nyugalmunk. És az öröm, hogy mi voltunk az okosabbak. (Ez utóbbival hizlalhatjuk is az önérzetünket.)

Mindannyian valakik vagyunk. És mindenkinek meg van az oka büszkének lenni magára. De ez nem jelenti azt, hogy felsőbbrendűek vagyunk és megengedhetjük a luxust, hogy így is viselkedjünk a körülöttünk lévőkkel. Ahogy mi megérdemeljük a tiszteletet és a megbecsülést, úgy ők is. Ahogy nekünk van egonk, úgy nekik is. Fontoljuk meg Marie Clarence gondolatát; "Az ego és az önbecsülés között óriási különbség van. Az önbecsülés valós alapokon áll, az ego hamis pillérekre támaszkodik." Tudjunk különbséget tenni, és nem elszállni akkor sem, ha minden okunk meglenne rá.

Örülök, hogy velem tartottál pár percre. Ha tetszett amit olvastál, akkor add tovább és oszd meg másokkal is.
Illusztráció: Frits Ahlefeldt