A végletek emberei

Miért kell manapság mindent a végsőkig túltolni?

"A "több" hitvallása ennek megfelelően arra sarkallja az egyént, a cégeket és a kormányokat, hogy hagyjanak figyelmen kívül mindent, ami akadályozhatja a gazdasági növekedést, legyen az a társadalmi egyenlőség megőrzése, az ökológiai harmónia biztosítása, vagy a szülők tisztelete." (Yuval Hoah Harari)

Sokan csak szélsőségekben tudnak gondolkodni. Nem sokkal a születésünket követően elkezdődik egy hajszoltság, amely onnantól kezdve a mindennapjaink szerves része. A világ erre épül, és mi a modern idők hangját követve, részt veszünk ebben a végletekig tartó rohanásban.

Kapitalista nyomás. Yuval Hoah Harari ír Homo Deus című könyvében a gazdasági növekedés kényszeréről. Az emberiség ebben látja minden probléma megoldását. Ebben némi igazság van. Mióta nem abban hiszünk, hogy van egy tortánk és abból csak mások kárára kaphatunk nagyobb szeletet, hanem a torta mérete megnövelhető, azóta a folyamatos növekedés lehetőséget teremt a tudományos kutatásoknak, vállalkozások indításának és fejlődésének, az emberek egészségesebb és minőségibb életmódjának. Persze az örökké tartó növekedés nonszensz elvárás, mégis ha és amikor nem teljesül, akkor aggódni kezdünk. De ez a növekedési kényszer okozza a túlzásokat, túlkapásokat. Mindig többet és többet akarunk és ez kiütközik az oktatásban, a munkában, de akár a különböző tudományterületek eredményorientáltságában. Az író példaként a játékokat említi. Egy klasszikus táblás játék, mint a sakk vagy a malom, sosem a többet akarásról szól. Nem építünk benne, nem szerzünk nagyobb javakat, nem gyűjtünk eszközöket, képességeket, pontokat. Ellenben rengeteg mai online vagy offline játékkal – Monopoly, Minecraft, Catan -, ahol a javak felhalmozása fontos stratégiai elem. Misztifikáljuk a számokat, amelyek a gazdaság számára az éltető levegőt jelentik. Tőlünk emberektől meg olykor elveszik a szabad légzés lehetőségét.

Start az iskolában. Szegény gyerekek bekerülnek az iskolának nevezett taposómalomba és korán megismerkednek a túlhajszoltsággal. Nem elég az ott eltöltött idő, otthon tovább tanulhatnak a házi feladatok és a következő dolgozatokra való felkészülés szellemében. Ahogy ezt már pedzegettem, mintha örök túlórázók lennének. Az iskolarendszer és a szülők közös projektje, hogy a gyerekeket a minél jobb jegyek elérésére szorítsa. Az iskolai hatékonyság is a számokon múlik. Az oktatási intézmények közti versengésben a diákok által elért érdemjegy átlaga a döntnök. Mennyi ezek mögött a valós teljesítmény és mennyi a felfújt lufi? Természetesen vannak kiemelkedő diákok, de vannak, akik csak a jó jegyekre hajtanak és a tudásuk hosszútávon hézagos. Korán a gyerekek nyakára lépünk, hogy hajtsanak a jobb jegyekért. Mert ha el akarnak érni valamit az életben a villanykapcsolón kívül, akkor már fiatalon nyomulniuk kell.

Csak a munka. A suli után meg jöhet a meló. Abban is két véglet van. Van a mindig lébecoló munkatárs és van a soha le nem álló. (A kettő közt meg van az átlag, akiről mindig, mindenki megfeledkezik, mert elszürkül a tömegben, még, ha egyébként fontos és minőségi munkát is végez.) A két végletet képviselők végtelenül tudják irritálni egymást. Az egyiket a semmittevés zavarja, a másikat az állandó törekvés. Most maradjunk a túlteljesítőknél. Ők a túl lelkiismeretesek, mert addig csinálják a dolgukat, amíg tudják. A rendszer irányukba való visszaélése kevésbé tűnik fel nekik. Sokkal több munkával látja el őket, mint amennyi belefér a munkaidejükbe. Ők meg naivan igyekeznek helytállni. De hiába, mert sosem érhetnek a dolgaik végére, mindig lesz egy következő. Ők nem azok az emberek, akik kezéből kiesik a toll a munkaidő végeztével. Bár megérdemelnék, hogy nyugodtan lerakhassák a tollat, ha lejárt a napi penzum. Akkor egyensúlyba kerülne a munkájuk és magánéletük. Népszerű téma ez, de egyesek szerint nem létezik ilyen egyensúly. Ha az ember átszellemülten dolgozik, ha flowba kerül, akkor a privát élet háttérbe szorul. Ez rövid távokon segít hatékonyan elvégezni egy feladatot, projektet. A kreatív területeken különösen. De egy gyárban vagy a hivatalban az igát húzni kizsigerelő és kiégető.

A végletek vége. Tart ez mindaddig, amíg aztán egyszer történik valami váratlan. A sors keze. Vagy inkább kegye? Egyesek életében ilyen volt a covid. Volt, aki megküzdött a vírussal és volt, akit egzisztenciális válságba taszított. Így vagy úgy, de a legtöbben érzékeltük a megváltozott élethelyzetet. Sajnos általában a saját bőrünkön kell tapasztalnunk a fenyegetést, mint egy jeges leheletet a tarkónkon. Egy egészségügyi kihívást, egy bizonytalansági faktort, egy nagy csalódást. A kiábrándulás hozza magával a változtatni akarást. Hogy már ne akarjunk mindent kipréselni magunkból. Ne csak a maximális teljesítmény fogadjuk el. Dolgozzunk becsülettel, de ne egyedül a munka töltse be a napjainkat. Mert a kötelezettség fontos, de legalább annyira fontos, hogy a számokon kívül az embert is meglássuk és értékeljük. Magunkban és másokban is. A világ a folyamatos növekedésre apellál. Akaratlanul is beállunk ennek a szekérnek a tolásába. Már be is álltunk vagy be fogunk állni. De ismerjük fel, mikor jön el az idő, hogy elengedjük ezt a szekeret és egy másik mellé szegődjünk. Ami talán lassabb, nem olyan elegáns, de szebb helyekre juttat el. Mark Boyle ezt szemléletesen fejezi ki: "A szép kézírás első akadálya az az elvárás, hogy percenként negyven szót írj, vagy hogy egy levelet egy e-mail sebességével dobj össze. Ha egyszer lelassítasz, a szép kézírás sokkal könnyebbé válik. Ha lelassítasz, mindent könnyebbé válik jól csinálni."

Ha tetszett ez a bejegyzés, akkor készíts egy számvetést arról, hogy milyen dolgokban esel a végletekbe? Miket viszel túlzásba?

Fotó: cookie studio, freepik