Az ígéret földje

Reményteli élet egy bizonytalan és szorongó társadalomban

"A válság a célok, elvek, elvárások és a valóság, a be nem teljesült lehetőségek összeütközésének tartós folyamata, a szakadékká mélyült repedés a tervek, ígéretek, vágyak és a hétköznapok között." (Gyurkó László)

Ígéretekből Dunát lehet rekeszteni. Ezt tegyük, azt tegyük, ezt vegyük, azt vegyük. Ha azt tesszük, ami helyes, amit a nálunk okosabbak javasolnak nekünk, akkor megtaláljuk a számításainkat. Az élet száguldó sztrádáján szinte minden elérhető. A világ kitágult, a lehetőségek és a kapcsolatok végtelenek és a siker csak rajtunk múlik. Ez biztos? Vagy csak jól hangzó marketing maszlag, amivel eladják nekünk a jobb, de el nem feltétlenül elérhető élet reményét.

Tényleg sokkal jobb. Kezdjük ott, hogy nem lehetünk vakok. Az életünk valóban sokkal minőségibb, mint elődeinknek a történelem során bármikor. Legyőzünk betegségeket, eljutottunk a világűrbe, bárkivel kommunikálhatunk a világ bármely pontján, utazgathatunk szerte a Földön, jól szabályozott törvények védik a biztonságunkat és az érdekeinket. Szabadsággal rendelkezünk, a véleményünk, az időnk és a pénzünk tekintetében. Ezek akár önmagukban is többek, mint amit őseink magukénak tudhattak. De ez a széles hatótáv, amit belátunk, beélünk, elérhetünk, magával hoz egy sor modern aggályt, téves megítélést és bizonytalanságot. Az életünk különböző ígéreteken alapul, de a szorongások tégláiból épül.

Kivagyiság. Vagy inkább kilehetiség. Korunk egyik népszerű üzenete, hogy bármit elérhetünk, amit csak akarunk. Ez nem igaz. Mennyi esélye van egy mélyszegénységben élő gyereknek, hogy onnan kiemelkedve megcsinálja a szerencséjét. (Talán nem a szerencse a legszerencsésebb elnevezése a folyamatnak, mert a szerencsén kívül, nagy elszántság, kitartás és munka is kell hozzá.) Nem esélytelen, vannak példák arra, amikor valaki felülemelkedik a hátrányos helyzetén és önmegvalósítóvá válik. Ezek nagyszerű példák, kellenek is, de nem ez az általános. Mindenki menő állást akar, sok pénzt, presztízst, jó életet, de ez nem mindenkinek adatik meg. A gazdaságot életben kell tartani. A működéséhez pedig tömegek kellenek. Ők tartják el a rendszereket. A sok vásárló, rajongó, követő, ügyfél, előfizető, nevezzük bárhogy is őket. A nagy cégek nagyon sokat keresnek az úgynevezett kisembereken, akik a keresetük jó részét a termékeikre, szolgáltatásikra költik el.

Egzisztenciális szorongás. Ebben a túlkínálatos piacon, az egyik oldalon a könnyen megszerezhető pénz illegeti magát az influenszerek részéről, a másik oldalon meg a cégek visszaélései, akik igyekeznek minél olcsóbban, minél többet dolgoztatni az munkavállalókat. Az olló meg zárul a nyakunkon. Mégis mindenki hajt egy jó vagy jobb életért. Egy zsíros állásért, egy magasabb pozícióért, egy jobban fizető munkáért. Meg az ezáltal elérhető biztonságért. Csakhogy felüti a fejét az egzisztenciális szorongás. Hogy mi lesz, ha nem érjük el ezeket. Vagy ha elértük akkor az okoz feszültséget, hogy mi lesz, ha elveszítjük mindezt. Nincs garancia semmire. Akkor sem, ha ezt sugalmazza a környezetünk. Mert gyakran mantrázzák a szülők, hogy tanulj minél tovább gyermekem, hogy sokra vidd az életben. De eljutni egy magasabb szintre sem egyszerű, hiszen az oktatás pénzbe és energiába kerül. Miközben nem tudhatjuk mire jutunk a képzettségünkkel. Én nagy híve vagyok az életen át tartó tanulásnak, de azt is látom, hogy sok jól képzett ember tapossa egymást a kevés számú jobb helyekért. Vagy épp diplomával kénytelen a szintje alatti munkákat elvállalni. Esetleg megunja az elit marakodását és saját maga evez nyugodtabb vizekre, mielőtt kiégne. Rosszabb esetben miután kiégett.

Klímaszorongás. Ha még nem szorongunk eléggé a megélhetésünk és a karrierünk kapcsán, akkor egy újabb lehetőség aggódni a Földünk jövőjéért. Ezt a szorongás típust gyakran a fiatalabbakkal hozzák összefüggésbe, akik előtt még ott az élet és így nekik bőven van félnivalójuk. Milyen lesz a világ néhány évtizeddel később? Tényleg lassul és megáll a túlnépesedés? Jut elég tiszta víz és élelmiszer az embereknek? A globális felmelegedésnek milyen hatásaival kell még szembenézni? Élhető lesz-e egyáltalán a Földünk? Megannyi kérdés, amely fenyegeti a jelen jólléti társadalmait. Mert könnyű megszokni a jót, hogy mindent megkaphatunk, a boltok polcai roskadoznak, van lehetőségünk kikapcsolódni, szórakozni. De elég a pandémiára visszaemlékezni, hogy azok a relatív egyszerű megkötések, szabályozások, történések (maszkviselés, kijárási tilalom, hiánycikkek a boltokban) mennyire megviselték az embereket. Kézzelfoghatóvá vált, hogy akár egyik napról a másikra gyökeresen változtatnunk kell az életvitelünkön. Ha a természet állapota tovább változik, akkor más lemondásokkal és korlátozásokkal is számolnunk kell, ráadásul nem ideiglenesen, hanem huzamosabb ideig. Nehéz nélkülöznie annak, aki soha nem szokott hozzá. Talán egy szűk korosztálytól eltekintve, a nagyon időseken kívül, mindannyiunk feje felett ott lóbálja az anyatermészet Damoklész kardját.

Bizonytalan szerepek. És fokozhatjuk tovább a feszültséget, akár egy jó thrillerben. Ugyanis hiába megyünk haza élvezni az otthon fesztelenségét, a privát szféránkba is bőven adódhat stressz. Az elmúlt években nagy mértékben változtak meg a nemi szerepek. A nők több teret kaptak a karrierépítésre, a férfiak pedig a gyermeknevelésre. Az addig megszokott konzervatív szerepkörök feloldódtak és bizonyos tevékenységek már nem kizárólag az egyik vagy másik nemre korlátozódnak. Szerintem ez jó, mert lényegesen egyenletesebben oszthatók meg a családi kötelezettségek. Ez optimális esetben nem jelenti azt, hogy a nők elférfiasodnak a férfiak pedig elnőiesednek. Inkább közelebb hozza őket egymáshoz az, hogy alaposabban belelátnak, megismerik, kipróbálják a másik által csinált tevékenységeket. Ahol azonban nincs ebben a felfogásban egyetértés, ott további nyílt vagy elfojtott szorongást okoz a szerepek tisztázatlansága. Talán az egyikre jóval több teher hárul, mint a társára. Vagy az elvárás a nő részéről, hogy a férfi vállalja és fejezze ki az érzelmeit, míg a férfi a neveltetéséből adódóan képtelen erre. Hiába a korszerű, emberibb és érzelemdúsabb párkapcsolati működés lehetősége, ha a személyes szocializáció útját állja. És tovább fokozza a belső idegeskedést.

A vállalatok és a média végtelen pozitív szemléletet sugárzó mentalitása ellenében ott van ez a sokszínű bizonytalanság. Ha a jól hangzó ígéretek nem teljesülnek, elharapódzik bennünk a kétség és a csalódottság. Valószínűleg a járható út valahol középen van. Nem hagyhatjuk, hogy az utolsó leheletünkig küzdjünk olyan dolgokért, amelyek reálisan nem elérhetők számunkra. Ugyanakkor a legjobb tulajdonságunk szerint helytállhatunk, tanulhatunk, dolgozhatunk, amíg látjuk terveink megvalósításának lehetőségét. És nem temethet maga alá, nem állíthat meg még az elindulásunk előtt, a számtalan elbizonytalanító és stresszt okozó tényező. Ezeket kontrollálhatjuk, félretehetjük, megoldhatjuk, attól függően mire van szükség velük szemben. Az egészséges optimizmus és az indokolt feszültség az élet velejárója. Sem a feltétlen hit, sem a szorongás béklyója nem adja meg a jó élet esélyét. Jon Kabat-Zinn szerint: "Nem kell engednünk, hogy szorongásaink és elvárásaink uralják a pillanat minőségét, még akkor sem, ha rosszul áll a szénánk. Amikor húznunk kell, húzzunk. Amikor vonnunk kell, vonjunk. De tudjuk azt is, mikor ne húzzunk, és mikor ne vonjunk."

Ha tetszett ez a bejegyzés, akkor kérdezd meg magadtól, mi az, ami a legnagyobb szorongást okozza benned?

Fotó: Drazen Zigic, freepik