Barátságos gyermeknevelés

Miként tudunk jobban kijönni és együttműködni a gyerekeinkkel?

"Az ember cselekedeteit meghatározó egyik leglényegesebb tényező az az értékrendszer, melyet fiatal korában alakít ki." (Szent-Györgyi Albert)

Szülőként mindig a legjobbak akarjuk a gyermekeinknek. Támogatjuk, szeretjük, segítjük őket. Ha hajlandók vagyunk rá, hogy komolyabban belenézzünk, milyen dolgokon múlik a gyermekeink fejlődése, meglepetésben lesz részünk. Egészen hétköznapi helyzetek átértelmezésével, barátságos és emberséges módon fejleszthetjük, taníthatjuk őket. És saját magunkat is.

Régen és most. Hosszú évszázadok alatt alakult ki az a fajta nevelési módszer, amelynek a javát ma is használjuk. Csak az elmúlt évtizedekben indult meg, néhány elszánt és úttörő kutató munkájának köszönhetően, egy új irány a gyermekekkel való kommunikáció terén. Ez a vonal megkérdőjelezi a büntetés és jutalmazás hatékonyságát, azaz a klasszikus nevelési gyakorlatot. Felnőtteknél sem feltétlenül eredményesek az említett magatartásformák, ám gyermekkorban, az ifjú, sarjadó személyiség szempontjából sorsdöntő, hogy a szülői és a pedagógusi viselkedés milyen példákkal szolgál. Íme pár egyszerű, egyben elgondolkodtató apróság.

Büszke vagyok rád. Szülőként megdobogtatja a szívünket, amikor a csemeténk megvillantja magát. Megtanul valami új dolgot, megoszthatja a játékát vagy a csokiját egy barátjával, elszaval egy szép verset. Teljesen mindegy miről van szó, örömmámorunkban boldogan szalad ki a szánkon, hogy: "Büszke vagyok rád.". Azonban ez a megjegyzés rólunk szól, és nem róla. Neki kell büszkének lennie magára. Nem az a fontos, hogy a mi büszkeségünknek, elvárásainknak megfeleljen, hanem hogy a saját szemszögéből nézve élvezze az alkalmazott újdonságot, a tanultakat. Örüljön ő a sikereinek. Természetesen hangot adhatunk az örömünknek, de kérdezzük meg tőle, hogy ő örül-e, ő mit érez, mire gondol?

Vezényszóra. A legtöbb esetben a kérdés a lehető legjobb megoldás. Mert nem a mi akaratunkat érvényesítjük, a véleményünket tukmáljuk, hanem információkat szerzünk és megadjuk az önálló döntés lehetőségét. "Elköszönsz tőle?" "Adsz neki is belőle?" Nem parancsként mondjuk meg mit tegyen, hanem teret adunk neki. Felvetünk egy megoldást, amelyben benne van, hogy gyermekünk nem az általunk megfelelőnek tartott választ adja majd. Miért adna például a müzliszeletéből az oviból kifele jövet az ovistársának, akivel általában nagyon jóban vannak, de aznap délután összebalhéztak a játszás során? Erről mi nem biztos, hogy tudunk, ezért csak ráerőszakolnánk, hogy osztozzon. A kérdezéssel persze fennáll a veszély, hogy többet kell foglalkoznunk a gyermekkel, mintha csak dirigálnánk, de ebből fog igazából tanulni, és érezni, hogy ő valóban számít. Egyben a kettőnk kapcsolatát is erősítjük.

Röviden vagy hosszan. Szeretjük a lendületes megoldásokat a családban is. Kiadjuk az ukázt és haladjunk. Ezért azt mondjuk: "Menj, rak rendet a szobádba." vagy azt: "Menj, rak rendet a szobádba, addig nem játszom veled." Mi lenne, ha valami hasonlóval próbálkoznánk: "Ha segítesz nekem, az én dolgom is könnyebb, kevesebb házimunkám lesz, és előbb tudok veled játszani. Mit szólnál, ha rendet raknál a szobádban, amíg én elintézem a konyhát, és aztán együtt játszhatunk?" Igen, ez egy jóval összetettebb mondat, körülményesebb is megfogalmazni, de figyelembe veszi a másik érdekeit is. Együttműködést kér, nem csak kiosztja, hanem felosztja a feladatokat és közös élményt ígér. Érdemes kicsit magyarázni, mint gyorsan túl esni a dolgokon. Ha nem alakul ki egy belső igény bizonyos viselkedések iránt, akkor minden nap újra és újra fegyelmezhetünk.

Ügyes vagy. Megfigyelések szerint, a dicséret egy feladat elvégzését követően, inkább csökkenti a további motivációt. Ráadásul a dicséretek nagy része értékelés, a mi kritériumainkat képviseli. Szeretünk "ügyesvagyolni", mert az olyan szimpla és mégis tükrözi a figyelmünket. Csakhogy annyira semmilyen, hogy akár telefonlás közben is odakurjanthatjuk, mintha figyelnénk. De valójában nem tesszük. Inkább vegyük észre az újat. "Már egyedül kötöd be a cipődet?" "Jól látom, ujjakat is rajzoltál a néninek?" "Ezeket a számtanfeladatokat is meg tudod oldani? Megpróbáljunk még egyet?" A konkrétumok ilyen esetekben is megmutatják az őszinte érdeklődést. Az pedig felér egy dicsérettel. És ha magától eszébe jut a csemeténknek segíteni valamiben, mondjuk vacsora után kihozza a mosogatóba a piszkos edényeit, akkor is jobb megköszönni, hogy figyelmességével megkönnyíti a munkánkat, mint csak nyugtázni egy ügyes vagy-gyal.

Elismerem, korántsem könnyű átszoktatni magunkat a fenti reakciókra. Oly mélyen belénk ivódott a hagyományos nevelési módszer, hogy rengeteg odafigyelést és erőfeszítést igényel a változtatás. Magam is sokat küszködök ezzel és nem mindig sikerrel. De ki ígérte, hogy a gyereknevelés sétagalopp lesz? Senki. Ha már csináljuk, akkor igyekezzünk minél jobban csinálni. Nem tökéletesen, de haladó szellemben. Ezek a pici módosítások is, óriási eltérést okozhatnak a gyermekünk önállóságában, önbizalmában, kiegyensúlyozottságában, és az életét pozitívan befolyásoló tulajdonságok elsajátításában. John Maynard Keynes szerint: "Nem az új gondolatok megértése nehéz, hanem a régiektől való megszabadulás; mert ezek behálózzák agyunk minden zugát annak a nevelésnek következtében, amelyben legtöbbünk részesült."



Korunk frissített nevelési elveivel kapcsolatban ajánlom mindenki figyelmébe Alfie Kohn munkásságát és könyveit.

Ha tetszett ez a bejegyzés, és gyakorló szülő vagy, akkor jó tanulást, és sok sikert az alkalmazáshoz.
Fotó: Pixabay, Pexels