Csendestárs

Miért beszélgetünk egyre kevesebbet a párkapcsolatunkban?

Eleinte a beszélgetés az elsődleges formája annak, hogy minél többet tudjunk meg egymásról. Idővel azonban ez a szokásunk háttérbe szorul és egyre kevesebbet beszélgetünk egymással. Ez pedig csökkenti a köztünk lévő intimitás intenzitását. Miért nem beszélgetünk többet?

Feltételezzük, hogy mindent tudunk róla. Fél szavakból is megértjük egymást. Vagy nem. Lehet, hogy tudjuk, hány cukorral issza a kedvesünk a kávét vagy mi a kedvenc sorozata, de a gondolataiban nem olvashatunk. Főleg, ha jó ideje nem társalogtunk egymással. Vélhetjük úgy, hogy a kapcsolatunk elején eleget beszélgettünk ahhoz, hogy jól ismerjük egymást, de ez a múlt. A bennünk zajló változások mélyen személyes ügyek, és hogy kiadjuk magunkból, odaadó figyelemre van szükség. Nem két tányér mosogatása közbeni félmondatokra. És nem arra a feltételezésre, hogy úgyis tudok mindent a másikról.

Nincs időnk. Sok a dolog, az elfoglaltság, és időszűkében vagyunk. Az egész napunk alá van rendelve a telített beosztásunknak. Arra sincs időnk, amire a naptárunk szerint van, nemhogy arra, ami nincs benne. Igyekszünk megúszósak lenni, és minimál időbefektetéssel végezni a feladatainkkal. Mindre éppen annyit szánunk, amennyi muszáj. Gyakran este otthon is ez jut. Körbekérdezzük a családtagokat, hogy kivel, mi történt és a lelkünk mélyén megkönnyebbülünk, amikor a gyerek csak annyit mond, hogy: "semmi". Futólag kommunikálunk velük, de valójában másutt járnak a gondolataink. Vagy a még elvégzendő adminisztráción, amelyre napközben nem volt érkezésünk vagy a késő esti meccsen. Kell legyen helye az ágendánkban egy kiadós társalgásnak a párunkkal. Már, ha huzamosabb ideig szeretnénk, hogy a párunk maradjon.

Vannak fontosabb dolgok. Egyetértek azzal, hogy fontos lefesteni a kerítést, lemosni a kocsit, levágni a füvet, segíteni a legjobb barátunknak a költözésben. De az idő adta korlátokon belül nem helyezhetünk mindig mindent a kedvesünk elé. Akár az otthon elvégzendő teendők, akár a másoknak tett szolgálat miatt kerül a sor végére, a lényegen ez nem változtat. Minden más jobban számít, mindenki mást többre értékelünk, mint őt. Holott lehet, csak nem tudunk nemet mondani, vagy szeretnénk mindenben megfelelni, és úgy véljük, a legegyszerűbb a társunkat ignorálni, aki úgyis mellettünk áll most és mindörökké. Most még biztosan, de ha minden így marad, akkor kétlem, hogy örökké. A prioritás választás kérdése. Egyszer már választottunk. Párt magunknak. Válasszuk újra őt, sok minden és mindenki mellett.

Nem érdekel a másik. Rég elvesztettük az érdeklődésünket a másik iránt. Nem forszírozzuk a beszélgetést, mert minek. Igazából úgysem vagyunk kíváncsiak rá. Kihűltünk, mint egy tányér asztalon hagyott húsleves. Egymás mellett élünk, nem egymással. Temérdek kapcsolatban hidegülnek el a párok. Ennek okát kereshetjük a személyiségtípusokban, hiszen vannak maguknak való habitusú emberek. De éppúgy lehet a kapcsolat iránti igénytelenség, nem gondozzák a viszonyukat. És lehet az alapja az évek alatt felhalmozódó bántás és sértődés. A viták, sértések mindegyike olyan, mint egy kiürült konzervdoboz. Hasztalan, kidobott szemétként halmozódnak egyre magasabbra, míg végül a partnerek között egy nagy domb kerekedik belőlük. Olyan nagy, hogy már nem látják és nem hallják egymást. Ha szétnéznek, csupán egy, a sértettségükre emlékeztető hatalmas szemétkupacot látnak. Ezen nehéz is átküzdeniük magukat.

Nem tudunk beszélni az érzelmeinkről. Vagy nem akarunk beszélni magunkról. Problémát jelent megnyílni. Talán így vagyunk szocializálva. A családunkban nem volt erre példa, senki sem beszélt az érzéseiről, nem adta ki a fájdalmát, az örömét. De az is lehet, hogy jókora sebeket szereztük életünk során és képtelenek vagyunk színt vallani. A párkapcsolati intimitás megéléséhez szükség van az emóciók kifejezésére. Enélkül csak a felületes és technikai jellegű csevegésig jutunk. A ki megy a gyerekért vagy mikor hívjuk fel a kazánszerelőt, nem azok a témák, amelyek közelebb hoznának. Bíznunk kell a társunkban és magunkban is. Mi el tudjuk mondani, ő be tudja fogadni és meg tudja érteni. A kölcsönös adok-kapok olyan, mintha közösen készítenénk egy patchwork takarót. Mindkettőnk egyéniségét tükrözi, mindketten gyönyörködünk benne, és kellően nagy ahhoz, hogy mindketten kényelmesen elférjünk alatta. Betakar, óv, melenget. Megéri a bátorságot és az energiaráfordítást az érzéseink kifejezése.

Ha nincs közös témánk és nem is csinálunk, akkor elhalnak a jóízű beszélgetések közöttünk, és keserűvé válik a kapcsolatunk. Bármilyen jól ismerhettük a másikat eleinte, ha nincs frissítés, a szerelmünk applikációja hibakódokat fog kiírni. Tennünk kell azért, hogy ne kukuljunk meg, és karbantartsuk a meghittséget. Amint azt Brené Brown is megfogalmazta: "Az őszinte, szeretetteljes párbeszédhez komoly esendőségre van szükség. Arról kell tudnunk beszélni, hogy mit érzünk, mire van szükségünk, mire vágyunk, és képesnek kell lennünk nyitott szívvel és elmével meghallgatni a másikat. Esendőség nélkül nincs bizalom és intimitás."

Ha tetszett ez a bejegyzés, akkor akár el is beszélgethetsz a benne foglaltakról a pároddal.
Fotó: Ketut Subiyanto, Pexels