Emlékek útvesztője

Amire érdemes emlékezni és amire nem

"A boldogság emléke már nem boldogság, de a fájdalom emléke még fájdalom." (George Gordon Noel Byron)

Az emberi agy csodálatos ketyere. Tengernyi információt képes tárolni, ugyanakkor a tapasztalatai alapján egyszerűsít, következtet, kalkulál, tervez. Abból a számtalan dologból, amely a fejünkben hever, mit érdemes hasznosítani és mit nem?

Szubjektív. Érdekes átgondolni, hogy mi marad meg bennünk. Nehéz megmagyarázni, miért éppen arra emlékszünk, amire. Pozitív vagy negatív történések, pillanatképek, benyomások, amelyek elkísérnek egy életen át. Nem igazán tudunk rájuk hatást gyakorolni, emlékszünk és kész, legfeljebb tompíthatjuk az élét, ha egy kellemetlenségről van szó. Ami biztos, hogy emlékeink nem feltétlen felelnek meg a valóságnak. Átszűrjük a magunk szűrőjén és amit memorizálunk az már teljesen szubjektív alternatíva lesz. Ami közös bennük, hogy erős érzelem kötődik hozzájuk. Egy illat, egy érzés, egy hang, egy szín, egy tekintet, bármi, ami kiváltott egy intenzív élményt, és abban a pillanatban sokat jelentett nekünk. Mélyen bevésődik a tudatunkba és akár egy életre elraktározódik.

A múltban élni. Vannak emlékeink nagyon régről, melyek úgy hatnak, mintha csak tegnap történtek volna. Aztán fellapozunk egy fotóalbumot (ha még létezik ilyen) és szembesülünk vele, ez réges-rég történt egy messzi-messzi galaxisban. A frizurák, a ruhák és az ártatlan fiatalkori arcvonások mind arról árulkodnak, ez bizony ezer éve volt. Sokan meg is rekednek ebben az állapotban. Jön a régen minden jobb volt szófordulat emlegetése, és az állandó álomvilág, a múltba révedés, a mindennapos nosztalgia. Ez tökéletesen megbénítja az embert, elvonja a jelen kihívásaitól és cselekedeteitől. Ha tudatosítjuk is, hogy más évet írunk, a múltidézés és az utána való sóvárgás elveszi a kedvünket a mai tettektől. Jó dolog gyűjteni az emlékeket, és megvan az ideje ezek felelevenítésének, de nem élhetünk a múltunkban. Gabriel García Márquez mondta; "A valódi emlékek gyakran hihetetlenek, a csalfa emlékek viszont néha annyira meggyőzőek, hogy képesek helyettesíteni a valóságot."

Amikor kell a múlt. Számos esetben viszont érdemes hozzányúlni a megélt tapasztalatainkhoz. Elővehetjük korábbi sikereinket egy rizikós megmérettetés idején és tuningolhatjuk az agyunkat, terelhetjük a gondolkodásunkat a helyes és pozitív irányba. Tudományosan kimutatott, hogy azok az emberek, akik úgy mennek el egy állásinterjúra, hogy előtte felidézik az eredményeiket, a szakmai dicsőségüket, jóval magabiztosabbnak mutatkoznak a meghallgatás során. Vagy egy ellaposodott párkapcsolatban is sokat segít megidézni, miért is szerettünk bele a kedvesünkbe. Talán most nem úgy tekintünk rá, mint a megismerkedésünkkor, és ez a gyakorlat visszahozza a háttérbe szorított érzelmeinket iránta. A kellemes emlékek elvi síkon visszavisznek minket abba az izgalmas világba és felébresztik emócióinkat. Mint egy mentális időutazás. Újra értékeljük őt, újra beleszeretünk.

Semmit sem ér. Ugyanakkor amint a megszerzett tudás, a tapasztalatok is értéktelenek, ha nem vonjuk le belőlük a konzekvenciákat. Utólag vagyunk okosak, tartja a mondás. Megfigyelhetjük, hogy az aktuális élethelyzetünkhöz, milyen rögös út vezetett. Mintha minden jó és rossz okkal történt volna és hozott volna ide. Kirúgtak az állásunkból, szakított velünk a szerelmünk, egészségügyi problémákat kellett legyőznünk vagy megnyertük a főnyereményt, mindegy, a történtek összességének folyományaként tartunk ott, ahol. Hogy a véletlenben hiszünk-e vagy a sorsszerűségben, az egy filozófiai kérdés, de a múltbéli élményeink összeillesztése nem az. Inkább tanulási folyamat. Képesek vagyunk-e megtanulni a leckét, és a jövőben nem elkövetni ugyanazokat a hibákat. Nos, ezt célszerű összegezni, és nem elfelejteni. Onnan jöttem, ezeken a buktatókon keresztül ide jutottam, ezek az emberi fejlődésemet így határozták meg.

Ne sajnáljuk. Bizonyára vannak ügyek, melyekre nem vagyunk büszkék, amelyeket a mai fejünkkel másként rendeznénk. Mégsem érdemes ezek rágódni, ahogy az elején volt róla szó, nem éri meg beragadni a múltba, mert úgysem tudunk változtatni rajta. Vissza nem mehetünk, át nem írhatjuk a történelmünket. De egyet megtehetünk, okulunk belőle. Nem követjük el még egyszer azokat a baklövéseket. Elkövetünk majd másokat. Ám ez nem probléma, hiszen nem léphetünk túl a személyiségünk nyújtotta kereteken. Senki sem várhatja el magától és másoktól, hogy a megélt és megtanult leckéin túl, ne tévedjen. Ez lehetetlen. Mindenki az emlékeiből és a tapasztalataiból táplálkozik. Emberi fejlődésében ezek adnak kapaszkodót. Egészen elképesztő dolgokra jövünk rá, amikor megfelelő távlatból mérlegeljük a velünk történteket. Amikor már nem vakít el a düh, az ideg, a bosszúvágy, hanem képesek vagyunk érzelmektől mentesen (amennyire csak lehet) szemlélni és gondolkodni.

Nem tudhatjuk előre, mikor esik meg velünk olyasmi, amire aztán életünk végéig emlékezünk. Olyan ez, mint a lottó, bármikor bejöhet. Csak nagyobb az esélye, hogy be is jön. Azt sem tudjuk ezekből, melyik lesz perdöntő fontosságú, amely hosszabban kihat a rendeltetésükre. De lesznek ilyen fordulatok és a mi feladatunk felhasználni egy jobb önmagunk érdekében. Lisa Kleypas szerint; "Három-négy perc meglehetősen jelentéktelen az élet nagy forgatagában. Az emberek több száz percet vesztenek nap mint nap, közönséges dolgokra pazarolva. De néha ilyen rövid idő alatt is történhet valami, amire egész életedben emlékezni fogsz."


Ha tetszett ez a poszt, emlékezz rá, hogy legközelebb is látogass el az oldalra.
Fotó: Pavellllllll, Pixabay