Halogatók vagyunk?

5 jellemző, amely megmutatja halogatunk-e

"Mindig azt hiszed, sebaj, majd holnap. De a holnap nem jön el, mindig csak ma van - a végenincs mai nap." (Dmitry Glukhovsky)

A halogatás a vérünkben van. Akár tetszik, akár nem, ez tény. És ennek van pár jellemző megnyilvánulása, amelyet, ha felfedezünk magunkon, akkor tudhatjuk, most épp tologatunk valamit. A halogatással pedig egy dolgot érünk el: semmit. Megteremthetjük vele az állóvizünket, a pocsolyánkat, amiben aztán kedvünkre lubickolhatunk. Ismerjük fel, ha mélyen belemerülnénk a dagonyánkba, és kecmeregjünk ki belőle, mielőtt elsuhanna mellettünk az egész életünk. Az alábbi ismérvek nagyban árulkodnak mennyire vagyunk fogékonyak erre a visszahúzó szokásra.

Tervezés. Pontosabban az örökké csak tervező mentalitás. Vannak emberek, akik rendkívül sokszor és részletesen szövögetik az életükre vonatkozó terveket. Csupa elmélet, semmi gyakorlat. Ebben benne van a gyávaság de a félsz mindenképp, mert a gondolat mindent elbír, a valóság azonban már annál szegényesebb lehet, teli csalódásokkal, visszautasításokkal. Brigitte Roser szerint a tervezés csak arra jó, hogy megnyugtasson, hogy gondolatban tettünk magunkért valamit. Foglalkoztunk az életünkkel, és bár most nem kell tevőlegesen semmit csinálnunk, majd a jövőben a tettek mezejére is lépünk. Azt vallja időpazarlás az egész. Ha a tervezést nem követi cselekvés, akkor sajna, ez igaz.

Álmodozás. Egy másik típust reprezentál az álmodozó tábora. Ők még a tervezési fázisig sem jutnak el, csak merengenek és nagy ábrándokat szülnek. Elképesztően jó ötletemberek. Teli vannak jó elgondolásokkal, óriási látomásokkal és meggyőződésük, hogy ők a legalkalmasabbak ezek kivitelezésére, mert nagy dolgokra hivatottak. Biztosak benne, egyszer csinálni is fognak valami igazán meghatározót. Ám fogalmuk sincs arról, hogy mindez mikor lesz. Valószínűleg soha, hisz érdemi elmozdulás az álmaikból nem történik. Minden mindig megmarad jól hangzó elméletnek. És ezek az emberek egyszer azt veszik észre, hogy ők maguk is beteljesületlen ígéret csupán. Ahogy Bert Hellinger is mondja; "A megálmodott boldogság semmit nem ér."

Lustaság. A legegyértelműbb kategória, a lusta személy. Értéktelen dolgokkal foglalkozik, tv-t néz, számítógépes játékokkal időzik, támasztja a bárpultot és ilyesmik, miközben várja a sült galambot. Csak semmi erőfeszítés, az kimeríti az embert véli ő. Szerinte előbb utóbb felismerik és méltón honorálják majd vitathatatlan tehetségét és képességeit. Mert azok természetesen vannak, ha valaki venné a fáradtságot akkor mindezt megláthatná benne. De ő nem tesz azért, hogy ezek megmutatkozzanak. Bárhol dolgozik a minimum legalját hozza, utolsóként érkezik és elsőként távozik. Kevés az esély, ha mégis lehetőséget kap a markába, vagyis rászáll a sült galamb, azzal élni fog. Inkább gyanítható az, hogy visszaélni fog vele.

Szöszmötölés. A szöszmötölő figura aprólékos, végletekig elemző és precíz. Igazán kreatív és a legtöbb problémára megtalálja a tökéletes megoldást. De ezt kivárni egy örökkévalóság. Imádja a kifogástalan munkát és nem is tud elfogadni mást csak ezt. Ezért gyakran a fürdővízzel együtt kiönti a gyermeket is. Vagyis fennakad lényegtelen semmiségeken és értékes időt veszít, így már nem marad ideje a valóban kulcsfontosságú ügyek elintézésére. Kénytelen azokat elnapolni, holott azok sokkal többet jelentenének a sikerei szempontjából. Amíg nem tudja elengedni és letenni ezt a mindenre kiterjedő perfekcionizmust, számtalan lényeges dolgot halaszt és szalaszt el.

Döntésképtelenség. A döntésképtelen ember leggyakoribb ismerve az önbizalomhiány. Előfordulhat, hogy nem rendelkezünk elég információval egy döntés meghozatalához, de ebben az esetben utána mehetünk a hiányzó adatoknak, tudnivalóknak és meghozhatjuk a megfelelő határozatot. Ám a folyton vaciláló, a helyét nem találó személyek abban a formában halogatnak, hogy nem választanak az adott szituációban. Ez nem jelenti azt, hogy nem is születik döntés, nem oldódik meg az helyzet, csak épp nem az ő közreműködésükkel. Ergo nem aktív részesei, nem alakítói a folyamatnak, hanem passzív résztvevői, rosszabb esetben elszenvedői a történteknek. Kevés célt érhetünk el, ha nem a mi kezünkben van az irányítás, hanem azt átengedjük másoknak. Ámíthatjuk magunkat azzal, hogy ez nem a mi hibánk, ám ha előttünk a döntési opció, és nem használjuk ki, akkor ez a felelősség a határozatlanságunkat terheli. Tegyünk szert megfelelő szintű önbecsülésre, hogy döntés képesek legyünk.

Találékonyak vagyunk, így rendkívül változatos formákba tudjuk önteni a halogatás művészetét. Ráadásul olyan álarcok mögé bújtatjuk, amely elsőre szinte észrevehetetlenné teszi, hogy mit is csinálunk valójában. Akárhogy is, tudatosan vagy tudattalanul, de a halogatással önmagunk elé gördítünk akadályokat. Mert nem érhetjük el mindazt, amire vágyunk és nem válhatunk azzá, amire hivatottak lennénk. Hagyjunk fel az elnapolással, ne az ideális állapotokra várjunk, hanem tegyük meg ma, amit meg kell tennünk. Hallgassunk Anna Black filozófiájára; "Sosincs itt a "megfelelő idő", hogy csináljunk valamit, pedig gyakran épp emiatt halogatjuk. Egyszerűen induljunk el onnét, ahol vagyunk, bárhol vagyunk is."


Ha tetszett ez a poszt, akkor ne habozz és csatlakozz az oldal követői közé.