Kiment a divatból

Divatjamúlt dolgok, amelyeket érdemes megtartani

"A véleményeink nem sokban különböznek ruháinktól. A ruhákat is magunkra húzzuk, éppen azt, amelyik divatos, vagy konkrétabban azt, amelyiket a referenciacsoportunk visel." (Rolf Dobelli)

Az elmúlt 10-20 évben különösen nagyot fordult a világ. Kicsit olyan, mintha mindig szem előtt lennénk, mindig sietnénk valahova, mindig lenne mit csinálnunk. Az emberi igényeink sokkal kevésbé változtak meg, mint a környezet, amihez alkalmazkodtunk, alkalmazkodunk. Óriási információs halmaz vesz minket körül, amely folyamatos nyomás alatt tart. Megőrizni valamit emberi gesztusokból, értékekből, ma kevésbé divatos dolgokból, több mint érdemes.

Saját kezűleg. Lassan annyit pötyögünk és gépelünk, hogy el is felejtünk kézzel írni. Pedig a kézírásnak van egy varázsa. Nem csupán a sztárok privilégiuma a dedikálás, hanem bárki másé is. Előbb veszünk egy kommersz és költséges ajándékot, hogy valakinek köszönetet mondjunk, mint eszünkbe jutna, hogy a kezünkben tartjuk a legnagyobb elismerési formát. Valóban hálásak vagyunk valakinek? Szeretnénk igazán éreztetni vele a köszönetünket? Akkor írjunk neki pár sort. Kézzel. Aki veszi a fáradtságot és papírt, tollat ragad, az egyedi, megismételhetetlen és személyes üzenetet ad a másiknak. A köszöneten túl, a fontosság és a különlegesség üzenetét. Ahogy a kézzel készített ajándékok is átitatódnak szívvel és szeretettel a kivitelezésük közben. Manapság hanyagoljuk ezt az egyszerű köszönet nyilvánítási módszert, ám ha időt és energiát fordítunk rá, az a másik számára is felbecsülhetetlen értéket jelent majd.

Elvek alapján élni. Van egy fertőzés, amely egyre másra szedi az áldozatait, és nem könnyű kigyógyulni belőle. A talmi értékekre épülő életmód. A pénz, a hatalom, a népszerűség, a siker csillogó és csábító megjelenési formái. Ki ne akarna menő lenni? A média bír az egyik legnagyobb befolyásoló erővel. Ahogy kommandós a szögesdrót alatt, olyan észrevétlenül kúszik be az elménkbe a médiumok általa ajnározott életstílus és válik a mindennapi kultúránk részévé. Vonzó kép a könnyű lóvéról, a könnyű drogokról vagy épp a könnyű nőkről, pasikról. Ha nem is süllyedünk bele az erkölcsi mételybe, akkor is könnyebben hajlunk az önző és etikátlan viselkedés irányába. Felvett magatartással, beszédmodorral és közkedvelt nézetekkel felvértezve élünk a külvilág felé, mert mindenki más is ezt teszi. Ez az érvényesülésünk kulcsa. De a zár idővel megkopik, elromlik és a felismerés, hogy választhattunk volna másik kulcsot és másik ajtót fájdalmas lesz. Bizonyos időtálló elvek a becsületről, a lojalitásról, a kitartásról, az empátiáról, a jellemről, nem véletlenül léteznek mai is. Egyidősek az emberiséggel és nem csupán mulandó támpontokat adnak egy tartalmas és igényes élethez. Az tisztességes elveinkhez ragaszkodni, nem őrültség, hanem alapvető emberi jogunk és kötelességünk.

Egy kis csend és egyedüllét. Soha nem vagyunk egyedül. Abban a pillanatban, hogy egyedül maradunk, vesszük elő a kis téglalap alakú szerkentyűt és bazirgáljuk. Mintha félnénk a saját gondolatainktól, azonnal egy pótcselekvéshez nyúlunk. Ami azt is jelenti, hogy alig figyelünk magunkra és nem halljuk, amit hallani kellene. Hangzavarban nem jönnek elő a gondolataink. Félénken meghúzódnak a háttérben, azt várva, hogy szóhoz jussanak. De folyton szóval tartjuk az elménket, így az önálló elgondolásainkat elnyomjuk. Megpihenni, megújulni, ötleteket kidolgozni nem tudunk. Folyton csinálunk valamit, akkor is, ha épp nem csinálunk semmit. A rengeteg impulzus hatásaként számtalan ötletmorzsa bukkan fel az elménkben. Asszociációk, amelyek aztán ugyanolyan gyorsan tova is szállnak, ahogy jöttek, mert nincs lehetőségünk elidőzni rajtuk. Mikor éreztük igazán egy kávé zamatát? Vagy hallottuk a madarak csiripelését? Mikor figyeltünk a belső hangunkra? Valószínűleg mindannyiunkra ráférne egy kicsivel több nyugalom, az állandó rohanás mellett, helyett.

Divat elfoglaltnak lenni, és megszerezni mindazt, amit egy modern élet megkövetel. Mintegy lediktált csekklista, pipáljuk ki a meglévő tételek: családi ház, nagy autó, gyereket jó iskolába járatni, zsíros állás, nagyobb autó, PlayStation 5, előléptetés, fitness bérlet. Korunk felfogása szerint a birtoklási vágy igen fontos motivációs tényező. Csakhogy a legtöbb tulajdonunk anyagi természetű. Ideig-óráig tesznek minket boldoggá, ha egyáltalán azzá tesznek. Nagyzolhatunk velük, büszkék lehetünk, hogy megszereztük őket, ám ennyi, nem több. Emberi növekedésünk azonban nem avul el, nem amortizálódik, nem szorul lecserélésre. Amikor magunkkal és a környezetünkkel törődünk, amikor erős pillérekre építjük az életünket, akkor az örömünk is hosszan tartó lesz. Figyelmeztetésként álljon itt E. J. Mishan gondolata: "A divatipar ékes példája az olyan tevékenységeknek, amelyek nem azért használnak erőforrásokat, hogy elégedettséggel töltsenek el, hanem azért, hogy az emberek elégedetlenek legyenek azzal, amit birtokolnak, és hogy elavultnak lássák azt is, ami amúgy tökéletesen megfelelő még."



Ha tetszett ez a poszt, akkor csatlakozz az oldal követőihez a Facebook-on.
Fotó: Jill Wellington, Pexels