Korunk űzött nagyvadja, a boldogság

Minél inkább próbáljuk jól érezni magunkat, annál kevésbé sikerül

Minden okunk megvan jól érezni magunkat a bőrünkben. Soha ennyi bőség, soha ennyi szépség, nem hevert a lábaink előtt. Valahogy mégsem az igazi a kedélyállapotunk. Megveszekedetten kergetjük a boldogságot, akárcsak a fogócskázó gyerekek egymást a játszótéren, de mintha nem tudnánk utolérni. Miért oly elérhetetlen?

Mindent akarunk. Habzsolunk. Két pofával. Válogatás nélkül. Egyszerre akarunk családot alapítani és karriert befutni. Keményen dolgozni és önfeledten szórakozni. Kiváló embere lenni a főnöknek és csodálatos anyukája (vagy apukája) lenni a gyermekünknek. Tesszük ezt úgy, hogy gyakran a szerepeinket sem tartjuk tiszteletben. Hazaérve még nyomjuk a melót, a munkaidőnkben meg családi dolgokat intézünk. Ez kb. olyan, mintha beülnénk a Pál utcai fiúk előadásra és a színpadra besétálna III. Richárd. Ha nem vigyázunk, a mindenből semmi lesz, mert aki sokat markol, az keveset fog.

Maximális túlhajtás. Ki vagyunk élezve, mint egy séfkés, hogy kenjük-vágjuk a teljesítmény témát. Kényszeresen hajtjuk az eredményeket és járatjuk csúcsra magunkat. A számok, az adatok, a kimutatások mentén éljük a mindennapokat. Már a bevásárlásra is csak excel táblázatban gondolunk. Majd elámulunk, hogy a szögletes gondolkodásunkkal nehezen gördülünk előre. Igen, mert épp csak az emberi énünk veszik el azokban a helyzetekben, amikor nem látunk tovább a teljesítményorientált adathalmazoknál. Az emberek nem csupán numerikus azonosítók, hanem érző lények. Többek között mi is.

Felfokozott stressz. Állandó feszültségben vagyunk. Reggel idegeskedünk a forgalmon, délután a bevásárlóközpontban kígyózó sor miatt. Izgulunk, hogy rendben legyen a vérképünk, meg az éjszakába nyúlóan bütykölt prezentációnk. Bosszúsak vagyunk az állandóan kellemetlenkedő kolléga beszólásain, és hogy a postás állandóan begyűri a küldeményeket a levélszekrénybe. És ha ezek egyike sem tesz zaklatottá, akkor elolvasunk pár hírt a neten és máris meg van oldva a felpaprikázásunk. Vonzódunk a stresszhez, akkor is, ha nem az életünk forog kockán. Pattanásig feszült idegállapotban pedig nehéz jól érezni magunkat.

Nagy úr a pénz. Sajnos valóban úrként viselkednek ezek a kis számokat tartalmazó cetlik. Amikor mézesmadzagként elhúzzák előttünk a plusz pénz lehetőségét, akkor a szemünkben megjelennek a dollárjelek, akár Dagobert bácsinak. Sokszor nem nézzük, milyen árat fizetünk érte, csak azt, nekünk, mennyit fizetnek. A fizetség önmagában nem fejez ki értéket. Kontextusba kell helyezni életünk egyéb területeivel, mondjuk, amiről lemondunk, hogy minősíthessük. Akkor most ki szolgál kit? Mi a pénzt vagy a pénz minket? Az anyagiak fontos eszközök, de nem rendelhetjük alá magunkat és a kapcsolatainkat a pénzszerzésnek.

Önző szemlélet. Individualista kultúrában élünk. Mondjuk ki nyíltan, önzők vagyunk. Állandóan arról van szó, én mit szeretnék. Enni, inni, nézni, csinálni, megvenni, megszerezni. Gyakran, ha az én gyerekemről van szó, az is a saját egómat kenegeti hájjal. Az én gyermekem már ezt tudja, azt tudja, ilyen vagy olyan. Gyakorlott, büszke szülők ismerhetik ezt. (Kérdés, be is ismerik-e?) A fogyasztói társadalom úgy szuszakolja ezt belénk, hogy a fülünkön folyik ki. A környezetünk ezt a mentalitást támogatja és jutalmazza. Minden a miénk lehet, hát szerezzük is meg! Ha le tudjuk venni a szemünket magunkról, áthelyezve a fókuszt másokra, valódi örömökben lehet részünk.

Bűntudat érzés. Mindenki boldog körülöttünk, ciki nem annak lenni. Hát nem ciki. Egyrészt, nem mindenki boldog, még ha ezt mutatja a profilja, akkor sem. Másrészt szörnyű, amikor elérünk valamit, és tudjuk, most boldognak kéne lennünk, de nem érzünk semmit. Mert elvesztünk az eredmény hajszolása közben. Nem élveztük az oda vezető utat, és azt kívántuk, bárcsak a végére érnénk már. Aztán mikor oda érünk, ott vagyunk, és ennyi. Mint egy utolsó forgatási nap. Fények, kamera kikapcs, mindenki hazamegy és kész. A rohanó életmód, az azonnali élvezetek mértéktelen fogyasztása, nem teszi lehetővé, hogy megálljunk és megéljük a pillanatot. Mert rögvest érkezik egy következő pillanat, ami agyonnyomja az előzőt. Nem tudjuk élvezni, amiért megharcoltunk. Meg kell tanulnunk jelen lenni az életünkben.

Csillogó külső, üres belső. Azt hisszük, ha a ma divatos siker jelképeket megszerezzük, akkor boldogok leszünk. Csakhogy több közülük tiszavirág életű. A pénz, a népszerűség, a hírnév, a szépség, hullócsillagok csupán a siker égboltján. Mutatják ma kik vagyunk, míg holnap senki sem emlékszik már ránk. A boldogság nem mutiba készül. Ráadásul rossz helyen is keresgélünk. Eszeveszetten keressük kívül, közben belül van. Izzadunk, küzdünk, hogy elérjük, de az apró hétköznapi értékekre, örömökre nem adunk. Egy kis figyelem, törődés, önzetlen segítség, egy kellemes beszélgetés, de akár egy szívből jövő ölelés, őszinte szeretet, hatalmas adag boldogsághoz juttathat minket.

Korunkban a túlzások dominálnak. Túl sokat dolgozunk, mégis keveset teremtünk. Túl sokat beszélünk, ám keveset beszélgetünk. Túl sokat agyalunk, de keveset gondolkodunk. Túl sokat tervezgetünk, és keveset valósítunk meg. Húzódjunk le a leállósávba, és figyeljünk magunkra. A boldogság egy érzés, s mint ilyen belülről fakad. Abból a belsőből, ahol a legtöbb értékes, jó érzést keltő tulajdonságunk is leledzik. Felfedezni magunkban és másokban az emberi értékeket biztos út a közérzetünk javításához. Amint azt Edgar Degas mondta: "Ne törekedj mások bámulatba ejtésére, magad légy az, ki csodálkozol, - s ez boldoggá tesz."

Ha tetszett ez a poszt, akkor add tovább másoknak is ezeket a gondolatokat. Ez jó alkalom lehet egy tartalmas beszélgetésre, és hogy megoszd és a benned lévő értékeket.
Fotó: José Luis Photographer, Pexels