Pattanásig feszülve

Miként feszítjük túl az idegeink húrját?

Feszültnek lenni hétköznapi. Szinte el sem tudjuk képzelni az életünket stressz nélkül. Vagy inkább annyira beleivódott a létünkbe, hogy észre sem vesszük, hogy szétvet az ideg. Alapállapotunkká vált a frusztráció. Bosszankodunk ezen, idegeskedünk azon, türelmetlenek vagyunk a gyerekkel, lobbanékonyak a pénztárossal, mindenhova rohamléptekkel igyekszünk és esténként nyugtalanul és nehezen merülünk álomba. Ezt szoktuk meg, ez a természetes létformánk. Hol tévedtünk el ebben az útvesztőben?

Ilyen az élet. A napokban találkoztam egy cikkel, amely azt fejtegette, hogy egyre gyakoribb az 50 év alattiaknál a rákos megbetegedés. Az alapot egy tudományos tanulmány szolgáltatta a témához, amely fontos adalékkal szolgál a most oly népszerű szélsebes tempóban élt mindennapjainkhoz. Nagymértékben megváltozott az életünk ritmusa. Például kevesebbet és rosszabbul alszunk. Nem mozgunk eleget vagy nem a megfelelő formában. És a táplálkozásunkat is hozzápasszítottuk ehhez a száguldó és felfokozott életmódhoz. Gyorsan és egyhangúan étkezünk, nagyrészt feldolgozott élelmiszereket fogyasztva. Mindezek mellett pedig ott a bevezetőben is említett feszültség is. Az életmódunk erősíti a bennünk munkáló stresszt és viszont, a stresszesség hajszolt életvitelt eredményez. Akár a 22-es csapdája. Elég egy napunkat végignézni és megtaláljuk benne a szakadatlan ingerhelyzeteket.

Időbeli határok. Már az ébredésünk a pihenés megerőszakolása, hisz a legtöbben nem akkor kelünk, amikor akarunk, hanem amikor az ébresztőóra megköveteli. Onnantól aztán az idő az úr. Tudjuk, mennyi időnk van elfogyasztani a kávénkat, mikor kezdjük kiimádkozni az ágyból a gyereket, hánykor kell elindulni, hogy beérjünk vele az iskolába, mikor kell nekünk csekkolni a melóban. És ez még csak a reggeli pár óránk. A nap hátralevő része legalább ilyen ütemezve telik. Késélen táncolunk. Elég egy pici megcsúszás, mondjuk egy baleset miatti torlódás és oda a tervezet. Be kell hoznunk a lemaradást vagy át kell alakítanunk a programunkat. Ha kétségeink vannak, hogy mennyire meghatározó tényező az idő a napjainkban, akkor strigulázzunk minden egyes alkalommal, amikor rápillantunk az óránkra, a tabletünk kijelzőjére vagy bármilyen órára, hogy ellenőrizzük, mennyi az idő. Vajon meglepő eredményt kapunk?

Feladatok sokasága. Egy újabb sürgető érzést okozó összetevő, az elintézendők listája. Kisebb-nagyobb dolgok vegyesen, amelyek ránk várnak. Számlabefizetés, vacsorafőzés, árajánlat összeállítás, a gyerek leckéjének leellenőrzése, fűnyírás, lejárt személyi megújítása, mosógépszerelő keresés. Eseti és rendszeres tennivalók, amelyeket először is fontossági sorrendbe kell szedni, aztán nekilátni és teljesíteni. Ám közben jön még egy s más, a főnök hívat, egy új megrendelés érkezik, lemerül a garázsnyitóban az elem, csupa új próbatétel. És állnunk kell a sarat. Kidobjuk a priorizált ütemtervünket és rögtönzünk egy újat. Majd konstatáljuk, hogy nem jutunk a végére. Ettől a fejünk zakatolni kezd, a lelkünk dübörög. Már megint nem jött össze egy sima nap úgy, ahogy azt előre kikalkuláltuk. Késő délután meg lemondó de velős káromkodás közepette loholunk a dolgaink után.

Megfelelési kényszer. Van egy erős késztetésünk rá. Mert mi van, ha nem felelünk meg azoknak a fránya elvárásoknak? Akkor nem leszek jó férj, feleség, szülő, barát, munkavállaló, vezető. A követelmények olykor valósak és érdemes figyelembe venni őket. De akkor se essünk át a ló túloldalára. Ne csupán valakinek a kedvéért hajtsunk, hanem a saját megelégedésünkre. És ez utóbbival is bájunk óvatosan. Mióta mindenünket kitesszük a digitális ablakba, azóta sok minden csupán a fejünkben létezik elvárásként. Látjuk az ideálisat, olvassuk a véleményeket, halljuk a trendeket és ezeknek mind meg szeretnénk felelni. Ez nem könnyű, ez lehetetlen. Önmagunk felé támasztunk túlzott feltételeket. Egyszerre akarunk kiváló alkalmazottak, eszményi szülők, nagyszerű házastársak lenni. Gondoljuk át, ezek valós elvárásaink, vagy csak a társadalmunkban divatos szólamok visszhangoznak a fejünkben.

Soha, sehol, senkivel. Mindenütt ott lenni és mégis sehol sem. Jellemzően elkalandozunk és nem ott járunk, ahol épp vagyunk, hanem egészen másutt. Az aktuális szerepünkre koncentráljunk, és abban legyünk hatékonyak. Majd átlépve egy másikba oda fókuszáljunk. Nyomasztó a gondolat, hogy nem jó helyen vagyunk. Nem csináltuk meg az összes mára előírt munkánkat, de már menni kell a gyerekért a suliba és még otthon is vannak teendők. Bár bent maradtunk volna még egy órát, és megkértük volna a srácunk legjobb barátjának az anyukáját, hogy hozza el a mi gyermekünket is. Akkor elkészültünk volna. Talán. Közben pedig beszivárgott volna a bűntudat, hogy itt robotolunk a munkahelyen, míg a gyermekünket is más szedi össze. Vele kellene lennünk és nem itt. Akkor és ott kell lennünk, ahol épp vagyunk. Ennek az ellenkezőjén rágódni feleslegesen megterheli az idegrendszerünket.

Kevés a kávészünet. Néha azért megállunk egy kicsit. Mondjuk egy kávéra. De tényleg megállunk? Vagy csak újabb izgalmakat hajszolunk. Mert mit csinálunk kávézás közben? Mondjuk elolvassuk a híreket a telefonunkon. Vagy beszélgetünk és kapcsolatokat építünk a kollégákkal. Pletyka, pusmogás, fecsegés. Nem akarunk kimaradni semmiből, ezért ezt a csöpp időt is annak szenteljük, hogy tájékozottak legyünk, benne maradjunk a világ vagy a céges vérkeringésben. És az olvasottak vagy hallottak még fel is csigáznak, fel is spanolnak. Ehelyett választhatnánk pár perc nyugalmat, csendet, és a feketénk kortyolgatása közben csak nézhetnénk ki a fejünkből. Passzívan szemlélnénk a környezetet, nem akarva tőle semmi többet, mint a teljes kikapcsolást. Ritka az, amikor napközben megengedjük magunknak a luxust, hogy kilépjünk a pörgésből és ne keressünk újabb impulzusokat, újabb feszültségkeltőket, stresszorokat.

Hol a határ? Az egészségünk megromlásánál? A párkapcsolatunk, házasságunk széthullásánál? A kiégésünknél? Sajnos, gyakran este a családunk körében sem engedjük át magunkat a békességnek, a nyugalomnak. Még rágódunk az aznapi történéseken, ostorozzuk magunkat az elmaradásokért, miközben már ránk vetül a következő nap árnyéka. Nem csoda, ha nyugtalanul forgolódunk és nehezen jön álom a szemünkre. Remek diákok vagyunk, jól megtanultuk, hogyan stresszeljünk sokat. Beilleszkedtünk mai modern társadalmunkba. Most itt az idő, hogy megismerjük a saját kiegyensúlyozottabb arcunkat is. Meg kell találni azokat a technikákat, szokásokat, amelyek segítségünkre vannak, hogy az őrült rohanásban is kialakítsuk a megnyugvás szigetét a magunk számára. Ahogy azt Limpár Imre is kifejtette: "Sokan túlmisztifikáljuk a kérdést, hogy a stressz, az aggodalom, a különféle félelmek micsoda monstrumként magasodnak felettünk. Azonban mi emeltük fel őket ilyen magaslatokba, és ha rajtunk múlt, a megoldás is sok esetben a kezünkben lesz."

Ha tetszett ez a bejegyzés, akkor élj te is kevesebb feszültségben, feszültséggel.
Fotó: prostooleh, freepik