Szülő kis szépséghibával

Amikor a szülő beárnyékolja a gyermeke életét

A gyerekvállalás sokak számára fontos projekt. Ám azzal nem árt tisztába lenni, hogy a gyerek érkezése a legdurvább árukapcsolást hozza magával. Hosszú időre változtatnunk kell az életmódunkon, helyes irányba kell állítanunk az értékrendünket. Ha ezt nem fogadjuk el, nem tesszük meg, azzal akadályozzuk a kicsi felnövés-történetét. Milyen irreális elvárásaink vannak feléjük?

Nem kéne folyton láb alatt lennie. Millió dolgunk van, így rendre elhajtjuk őt. Most ne, nem érünk rá, ne zavarjon, majd később. A később pedig csak nem akar eljönni. Évek telhetnek el és nem töltünk megfelelő időt a porontyunkkal. A gyerekünk megtanulja, hogy ne számítson ránk. Később meg ki vagyunk akadva, hogy nem hozzánk fordul, ha gondja van. Miért tenné? Sosem mutattunk iránta érdeklődést, mitől bíznia bennünk? Csak mert apának vagy anyának hív? A gyerek sosincs útban, csupán a számára nélkülözhetetlen figyelmet szeretné megkapni. Aki vállalta a szülőséget, annak ezt is vállalnia kell. Még akkor is, ha a megítélése szerint ez kényelmetlen.

Csak legyen JÓ! Ez igen szubjektív. Általában a saját mércék szerint legyen jó. Csendes, szófogadó, kedves, udvarias, jeles tanuló, példás magaviseletű. Ez a leírás pont illik a szobasarkában álló fikuszra. Ráadásul, ami az egyiknek jó, az a másiknak nem az. Nekünk feleljen meg vagy állja meg a helyét az életben? A bólogató Jánossá nevelés, a mindig csendes béketűrés, és mások egyetértésnek keresése nem az, ami az előre visz. Szülőnek lenni nem egy kényelmes elfoglaltság kell legyen, hanem elkötelezett erőfeszítés egy kisember felnevelése érdekében.

Továbbviszi a hírnevünket. Átveszi apucitól a szikét. Megörökli a jól menő (=baromi strapás) vállalkozást. Ez az elvárás, erre készítjük fel már a korai éveitől kezdve. A családi akarat szent és sérthetetlen, évszázadok óta öröklődik apáról fiúra. Szép dolog a családi hagyomány, azonban óriási nyomást helyez a gyerekre. Jellemzően nincs választása, nincs beleszólása, és sokszor nem is mer szembe szállni a szülői krédóval. De mi van, ha ő nem ezt akarja? Megengedjük neki, hogy maga döntsön vagy mindenképp rákényszerítjük az akaratunkat?

Majd eléri azt, amit mi nem tudtunk. Vagyis jobb lesz nálunk. Ezt neveljük belé. Ezért semmi sem jó, amit csinál. Kritizáljuk és magasra tesszük a lécet. Egy profi rúdugró is leverné nemhogy a gyerekünk. Joggal érzi azt, hogy nem tud nekünk egykönnyen megfelelni. Nem elég jó, amit tesz, és önmagában nem méltó a szeretetünkre. Kialakul benne a feltételhez kötött elfogadás és szeretet szemlélete, és ezt viszi magával a suliba, a kapcsolataiba, a munkahelyére, mindenhova. Hátrányban lesz azon társaihoz képest, akik egyáltalán nem vagy kevésbé függenek a másoknak való megfeleléstől.

A magunk képére kell formáljuk. Nagyban meghatározhatja az érdeklődését, hogy mit lát, hall, tapasztal tőlünk. Mi a hobbink, milyen zenét hallgatunk, hogyan viselkedünk? De csak azért ne akarjuk mindenképp balettra járatni, mert mi is balettozunk. Ne rajzoltassuk, mert mi imádunk rajzolni. Örüljünk, ha érdeklő és velünk tart bizonyos elfoglaltságokban, de hagyjuk kibontakozni. Tegye azt, amit szeretne és ebben támogassuk. A saját útját és hangját kell megtalálnia.

Idejekorán nőjön fel. Főként egyszülős családokban, vagy nehézségekkel telített élethelyzetben jelenik meg ez a követelmény. Az idősebb testvért felnőttesítjük, megtesszük felelősnek, amíg távol vagyunk. Lássa el a kistestvérét vagy a nagymamát. Intézzen el olyasmiket, ami felnőttként a mi dolgunk lenne. Esetleg rázúdítjuk a gondunk, bajunk, mert rajta kívül nem tudjuk kivel megosztani. Ő pedig ugyan meghallgat, de még nem tud vele mit kezdeni. Nekünk megkönnyebbülés, neki fölös és korai teher. Még igazán el sem kezdődött, máris vége a gyermekkorának.

Legyen mindig a szemünk fénye. Azaz rátelepszünk. Nem akarunk a terhére lenni, de mégis csak a gyermekünk. Meglátogatjuk hetente, vagy jöjjön csak haza ő maga minden hétvégén. Hozza a szennyest is, majd mi kimossuk, és jól felpakoljuk kajával nehogy éhezzen szegény kölyök. Természetesen nem árt, ha komolyan figyelembe veszi a véleményünket. Mert az is van. Barátokról, barátnőkről, munkahelyről. Megmondjuk mi egy életen át, hogy mire van szüksége. Azzal a végszóval: "persze nem kell megfogadnod, csak úgy mondom". Félünk, hogy elveszítjük és egyedül maradunk, ezért igyekszünk magunkhoz láncolni. Önző érdekből, álnokul túlszeretjük, túlgondoskodjuk a kapcsolatunkat.

Ha ezek bármelyikét csináljuk, akkor gondoljuk végig, ezzel jót teszünk-e a gyermekünkkel? Egészséges, önálló, önbizalommal téli, kapcsolataiban gazdag embert faragunk-e belőle, akit nem az elvárásaink irányítanak, hanem a belső indíttatásai. Számtalan szülő kezeli a gyerekét egy marionettbábúként, és dróton rángatja, irányítja. A gyerek nem bábú, hanem egy szuverén entitás. Ennek megfelelően mi csak bevezethetjük az alapokba, amelyek mentén boldogulni fog. Minket ért az a megtisztelés, hogy útmutatót adhatunk az életéhez. Álljunk tisztelettel ehhez a kivételes feladathoz. És legyünk tisztelettel a gyermekünk irányába is. Segítse ebben napjainkat Philippa Perry gondolata: "A gyereknevelés lényege a kapcsolat, amelyet gyerekünkkel kialakítunk. Ha az emberek növények lennének, a kapcsolat lenne a táptalaj. A kapcsolat az, ami megtart, táplál és lehetővé teszi - vagy éppen gátolja - a növekedést."

Ha tetszett ez a cikk, akkor kövesd te is az új bejegyzéseket itt, vagy a Facebook-on.
Fotó: Karolina Grabowska, Pexels
Grafika: laller