Ha több szabadidőnk lenne...
A több szabadidő nem garantálja, hogy jobban érezzük magunkat
"Akkora örömet lelünk a kihívásokban, hogy még a szabadidőnkben is keressük őket." (Andrew Matthews)
Több szabadidőre vágyunk. Mindannyian. Úgy érezzük megfojtanak a hétköznapok. Sóvárgunk azután, hogy több időnk legyen. De vajon ettől jobban éreznénk magunkat? Mihez kezdenénk az így kapott plusz idővel? Korántsem biztos, hogy tudunk élni a megnövekedett szabadidő lehetőségével.
A sor végén állva. Jól beidegződött rutinban éljük a napjainkat. Meghatározott időt töltünk alvással, étkezéssel, utazással, munkával, a kapcsolataink ápolásával. Tudjuk előre, hogy mivel, mennyit szándékszunk foglalkozni. Ha kicsúszik kezünkből a napi beosztás, akkor kezdünk el idegeskedni, mert borul a terv, valamit sztornózni kell, valamit mindenképp be kell pótolni. És honnan veszünk el az időt? Abból, amit saját magunkra, illetve a közeli szeretteinkre szánnánk. Ez a természetes, mi és a családunk a sor végén állunk. Miért? Mert létezik az a mondás, hogy aki nem dolgozik, ne is egyék? Érezzük a társadalmi nyomást, hogy első a munka, a kötelesség és csak utána a pihenés. Ha marad rá idő. Aki mindig élete ezen szegmensét áldozza be, az biztosan boldogtalanabb lesz.
A munka öröme. Ugyanakkor a több szabadidő önmagában nem jelenti azt, hogy több örömben lesz részünk. Csak akkor, ha ezt az időt hasznosan, értelmesen töltjük el. Bizonyára többen megfigyelték már magukon egy-egy olyan napon, amikor csak lustálkodnak, henyélnek, nem igazán csinálnak semmit, a nap végére nyúzottabban érzik magukat, mintha dolgoztak volna. Mert hiányzik az embert alapvetően mozgásban tartó izgalmas impulzusok valamelyike, mindegyike. A munkánk valószínűleg leköti a figyelmünket, igénybe veszi a képességeinket, kihívások elé állít. Annyira mindenképp, hogy átadhassuk magunkat a hasznosan eltöltött idő élményének. Ilyenkor rendszerint nem a problémáinkon rágódunk, hanem koncentrálunk. Egyeseknek nehéz beismerni, de a melónk örömet hoz a számunkra.
A figyelem derűje. Ez a fajta tartalmiság hiányozhat a szabadidőnkből. A sokadik sorozatot bámulni, azon merengeni, hogy mit is kéne csinálni, aztán végül semmihez hozzá sem fogni, egyet jelent az adott időnk céltalanságával. Még a legalapvetőbb feladatainknak is vannak céljai. A takarításnak, hogy rend és tisztaság legyen körülöttünk. A mosásnak, hogy ápolt kinézetünk legyen. Ha ezeket az egyébként nem élményszámba menő dolgokat, valahogy élvezetesebben tudjuk elvégezni, akkor máris jobban érezzük magunkat. Amint a figyelmünket rá tudjuk fókuszálni valamire, akkor esélyünk van igazán lelkessé válni. Ismerünk olyanokat, akik piszok lelkesek a maguk kis hobbijáért. Rendezgetik az összegyűjtött képeslapjaikat vagy épp gyufából felépítik az Eiffel-torony méretarányos mását. Teljesen mindegy, de találnak maguknak valamit, aminek a figyelmüket teljesen átadhatják. Kiváló cél a figyelmünk lekötése, és közben a tevékenység okozta az öröm átélése.
Figyelmünkre méltó. Emlékszem tavaly egy nyári délután a teraszon ülve kortyolgattam a kávémat, és néztem, miként himbálja a fák ágait, és a leveleket a szél. Egészen belemerültem a látványba, és az a kérdés kezdett motoszkálni a fejemben, hogy vajon a levelek és a rügyek minden évben ugyanott bukkannak-e elő az ágakon vagy teljesen random helyeken. Ez jól illusztrálja, hogy amint valaminek teljes figyelmet szentelünk, annak a jelentősége megnövekszik. Így történhet meg, hogy tudósok, kutatók, nyakig és még mélyebben beleássák magukat egy-egy témába. Oly részletesen megismernek egy területet vagy annak egy piciny szeletét, hogy órákig beszélhetnének róla, lexikonokat tölthetnének tele a tudásukkal. De mi nem vagyunk tudósok. Hogy jövünk a képbe? Mi is bármikor dönthetünk úgy, hogy odafigyelünk valami apróságra. Keresünk magunknak valamit, ami érdekel, foglalkoztat és időt szánunk rá.
Aktivizálódjunk. Ahogy elegendő pihenésre is szükségünk van, úgy arra is, hogy kikapcsolódjunk valami tevőleges dologgal. Ami nem passzivitást igényel, hanem aktivitást. Van, aki szeret új recepteket kipróbálni a konyhában, van, aki inkább érdekes ásványokat gyűjtöget, vagy madáretetőket eszkábál. Harvey Keitel, a Füst című film trafikosa, minden reggel ugyanazt az utcasarkot fotózta le hosszú évek óta és ezeket a képeket egy albumokban megőrizte. Bár elsőre nem úgy tűnik, de nincs két egyforma fotó köztük. A szabadidőnk eltöltésének a veszélye az, hogy a leterheltségünk végett vágyunk rá, aztán ha megadatik, akkor nem is tudjuk mihez kezdjük igazán.
Legyen érdeklődési körünk. Legyen hobbink. Olyasmi, ami új ismeretek megszerzésére inspirál, ami mozgásban tart. Valami olyan tevékenység, amelyet csak önmagáért is szívesen csinálunk. Különben úgy járunk, mint azok a szülők, akiknek mindenük a gyermekeik körül forog. Aztán mikor azok felnőve kirepülnek a fészekből, ők ketten ott maradnak magányos gerlepárként. Kellemesen turbékolhatnának és a kapcsolatukat új szintre emelhetnék, de az egymástól való elhidegülés ezt nem teszi lehetővé. Megszűnt a kohéziós erő, a gyerekekkel való törődés, és mivel a neveléssel töltött idő alatt kettejük kapcsolatát nem ápolták, így most nem tudnak mit kezdeni egymással. Ha a jelen terhei mellett is találunk módot, hogy egyéni érdeklődési körünket fejlesszük, kielégítsük, akkor nem okoz problémát a szabadidőnk értelmes eltöltése.
Az élvezetes szabadidőnek ez a titka. Rólunk szól, nekünk szól, és örömet okoz. A kötelező elfoglaltságaink, mint a munka, eltölt a figyelmünk koncentrálásával, a hasznosság eredményezte visszajelzéssel, így képesek vagyunk akár belefeledkezve eltölteni az időnket, flow-élményt megélni. Ilyesmire van szükség a privát időtöltéseinkben is, csak ott főnök és külső nyomás nélkül. Ott a belülről fakadó ösztönzés vezet célra. A cél pedig az, hogy örömöt éljünk meg. Amint az Bertrand Russell is mondta: "A civilizáció végső eredménye az, ha sikerül értelemmel megtöltenünk a szabadidőnket."
Ha értékes szabadidődben elolvastad ezt a posztot, remélem találtál hasznos gondolatokat benne.
Fotó: Vlad Hilitanu, Unsplash