Önmagunk kozmetikázása

Gyakran jobb színben tüntetjük fel magunkat, mint amilyenek valójában vagyunk

"Aki csak jót mond önmagáról, valószínűleg hazudik, mivel minden élet, ha belülről nézzük, nem más, mint kudarcok sorozata." (George Orwell)

Az öndicséret büdös, hangzik a régi szólás. Nem is feltétlenül veszi ki jól magát önmagunk fényezése. Mégis manapság divat jobbnak mutatni magunkat. Okkal tesszük ezt, és néha nem csupán mások előtt mórikáljuk magunkat, hanem önmagunkat is becsapjuk.

Nem vagyunk lúzerek! Szokás az arculatunk kedvezőbb oldalát mutatni. Erre a közösségi média keményen rá is erősít. Csak azt mutatjuk meg, amire büszkék vagyunk és úgy, hogy még büszkébbek lehessünk. Ha esetleg a pillanat és a fotó nem tenne elég büszkévé, akkor feljavítjuk némi filterrel, effekttel vagy MI-vel s máris kész a makulátlan képmutatás. A közösségi terekben nyitott könyv az életünk nem árt mutatni valami menőt. És mások sem szeretnének lemaradni a magamutogatásról. Persze a zárkózottabbak nem szívesen osztanak meg magukról semmit. De van az a helyzet, amikor egy társaságban nem tudjuk kikerülni a csevegést és muszáj nekik is belekeveredni a licitálásba. Engem nemrég léptettek elő, a gyerek meg annyi pontot dobott egy edzőmeccsen, hogy azonnal bekerült a válogatott csapatba. A legkisebb eredményeket is hajlamosak vagyunk felnagyítani a jobb megítélésért. Mert a pillanatnyi érdem számít. Akkor is, ha utána nyomorultul érezzük magunkat. És nem is biztos, hogy azért, mert lódítottunk, hanem mert a többieknek minden összejön, nekünk meg az a rohadt előléptetés se. Megint más kapta a vezető pozíciót, nekünk meg fájdalomdíjként csináltak egy mondvacsinált beosztást. És igazából a gyereket sem a válogatott keretbe jutott be, hanem egy másodosztályú ligának a cserepadjára. Nem akarunk szerencsétlen pancsernek tűnni!

Felelős munkavállaló. A szépítgetés művészetét bevisszük a munkahelyünkre is. Már az önéletrajzunk megfogalmazása is tartalmazhat jobban hangzó dolgokat, mint a valóság. Csakhogy felesleges túlozni, úgyis mindenre fény derül. A felsőfokú angol nyelvtudást be lehet írni, de nem lehet mímelni egy külföldi partnerrel folytatott beszélgetés során. Vagy van, vagy nincs. És a lebukás fájdalmasabb lehet, mint egy lehetséges állás elbukása. Természetesen a munkavégzés során is szépíthetjük magunkat és a szerepünket. Nagy félelemben tekintünk a felelősségre, mert sok cég teljesen elítéli a hibázást. Azt elfelejtik, legyen szó cégről, vagy pozícióba került vezetőről, hogy ők maguk is a hibáikkal együtt jutottak el oda, ahol ma tartanak. Tehát a bakik is segítettek a tanulásukban, az értékes tapasztalataik megszerzésében. Elkövetünk egy hibát és igyekszünk kisebbíteni a részünket benne. Az nem úgy volt, az nem is én voltam, én olyat sose tennék, ez nem rám vall és hasonlók. Egyszer talán elhitethetjük ezt de ha a következmény nem egy figyelmetlenségből, hanem a hiányosságunkból adódik, akkor legközelebb már rajtunk csattan az ostor. Jogosan. Mérjük fel érdemes-e cicomázgatni a történteket vagy inkább vállalni a következményeket!

Önértékelés vagy öncsalás? Nem ugyanaz másokat megtéveszteni, mint önmagunkat is átverni. Egyesek saját magukat is szebbnek, okosabbnak, ügyesebbnek, tehetségesebbnek látják, mint a valójában. Nem szépítenek, hanem szent meggyőződésük van önnön nagyságukról. Többet gondolnak magukról, mint, amik. Ezzel alapból nincs baj, hiszen a nagyra törő tervek megvalósításához nagyban kell gondolkodni. Csakhogy, ha én kitalálom közel 50 éves fejjel és sajgó ízületekkel, hogy márpedig világhíres balett művész leszek, az nem a merészség példája, hanem a hülyeségé. Ha a realitás talajától ideig-óráig el is szakadunk, de reális gondolkodás szükséges magunkkal kapcsolatban. Van, aki túl és van, aki alulértékeli saját magát. Vannak a vakmerők és vannak a gyávák. Egyik sem jobb, mert egyikük sem lesz képes elérni azt, amire ténylegesen hivatott. Egyikük meg sem próbálja, a másik meg túltolja. Mindkettőt sújtja majd a csalódottság érzése. Az egészséges önértékelés nem igényli a jobb színben való feltüntetést. Létező értékekre támaszkodik, nem mesterkélt elemekre.

Miért akarunk többnek látszani, mint amik vagyunk? A szeretetért, figyelemért, elismerésért, elfogadásért, sikerért. Be szeretnénk kerülni a kiemelkedők csapatába, büszkék akarunk lenni magunkra. De ez egy önmagunk ellen forduló fegyver. Ha nincs mögötte valódi tett, munka, tudás, érték, akkor a kínos üresség negatív érzelmekbe, agresszív viselkedésbe torkollhat. Amint arról David Brooks is elmélkedik: "A legfőbb gyarlóság a büszkeség, ami az érzékelőrendszerünk meghibásodásával keletkezik. A büszkeség vakká tesz bennünket énünk kettősségének valóságára. Elfedi előlünk a gyengeségeinket, és mert félrevezet minket, azt hisszük, jobbak vagyunk, mint valójában. Hatására biztosabbá válunk magunkban, mint kellene, és a gondolkodásunk beszűkül. A büszkeség megnehezíti, hogy sérülékenynek mutatkozzunk azok előtt, akiknek a szeretetére szükségünk van. Megfagyasztja a szívünket, és kegyetlenné tehet minket. Miatta igyekszünk bebizonyítani, hogy jobbak vagyunk a körülöttünk élőknél. Félrevezet minket, azt gondoljuk miatta, hogy mi írjuk az életünk könyvét."

Ha tetszett ez a bejegyzés, akkor írj le 5 olyan közelmúltbeli esetet, amikor jobb színben tüntetted fel magad, mint valójában! Mit értél el velük? Előnyöd vagy inkább hátrányod származott?

Fotó: DC Studio, freepik