Átlagon felül vagy átlagon alul

2026.11.20

Változik valami, ha másokat méregetünk és véleményezünk?

"Ahelyett, hogy sorsunkat azokéhoz hasonlítanánk, akik szerencsésebbek, mint mi, hasonlítsuk azt embertársaink nagy többségének sorsához! Akkor majd kiderül, hogy a kiváltságosok közé tartozunk." (Helen Keller)

Sír a szánk, tartja a mondás. Azon sopánkodunk, hogy nem jó nekünk. De talán csak nem a megfelelő aspektusból nézzük.

Jómódi. A világ jóléti államaiban az átlagnak nagyon is sok mindene van. Ingatlan, amiben lakik (ez élő hitelszerződés esetén a bankkal megosztva), munka, amiből eltartja magát és a családját, kényelmi és élvezeti cikkek tömkelege, szórakozási lehetőségek. A komfortjainkra, az életminőségünkre és olykor az ingóságainkra tekintve, a régi arisztokratáknak nem volt ilyen jóléte, mint nekünk. Másfelől a Föld népességének a fele napi 7 dollárból él (ez ma kb. 2 200-2 300 Ft). Viszonyítási alap kérdése, hogy mennyire érezzük gazdagnak vagy épp szegénynek magunkat. Az azonban már gondolkodásmódbeli kérdés, hogy megvizsgáljuk a helyzetünket, reálisan lássuk, és valami építőt is kihozzunk belőle.

Kivételesek. Mindig vannak kivételesek és még annál is kivételesebbek. Mindig van, akinek a pozíciója sokkal többet tesz elérhetővé. Szeretjük hozzájuk hasonlítgatni magunkat. Emlékszem, a szüleim gyakran mondták, hogy ne hasonlítgassam magam másokhoz, és ne ezzel keressek kifogást a körülményeimre. Végül is, minden hasonlítgatás rossz érzéseket szül. Ezt a Facebook társadalom már bőven megtapasztalta a bőrén. Ha valaki jobb nálam, akkor irigykedek, ha rosszabb, lenézem. Ennyit ér a méregetés. Mégis megtesszük, és ezzel mintegy igazoljuk, hogy a másiknak jobb, könnyebb. Biztos ez? Senkinek sem látunk bele a lapjaiba. Csak azt láthatjuk, amit ő láttatni enged. Ez édeskevés és lehet egyoldalúan torz. A többi általunk kipótolt feltételezés, kitaláció, amely nem feltétlenül felel meg a valóságnak. Mégis hitelesnek tartjuk.

Akinek nem inge. Amikor nálunk magasabb helyzetben lévőkhöz hasonlítjuk magunkat egyben felmentést is keresünk arra, hogy miért tartunk ott, ahol, miért nem teszünk meg valamit. Tegyék meg azok, akiknek több van. Miért mi támogassuk a szegényeket? Ez nem a mi dolgunk. Az államé, meg a gazdagoké. Ez a fajta hozzáállás viszont a miénk. És valószínűleg, ha feljebb lépnénk pénzügyileg, akkor ugyanezt az elvet vallanánk. Mások támogatása, segítése, amely nem csak anyagi jellegű lehet, nem vagyon és társadalmi helyzet függő. Ez erkölcsi neveltetés és kultúra függvénye. Ahogy az is, hogy még bele is rúgunk a kiszolgáltatottakba, illetve hibáztatjuk őket. Valóban van felelősségünk az életünk formálásában. De addig, amíg nem éltünk egy adott élethelyzetben nehezen formálhatunk róla reális véleményt. Mint azok, akiknek nincs gyermekük, mégis jól tudják, hogyan kell egy gyermeket nevelni. Lehetnek hasznos meglátásaik vagy akár gyermekfelügyeleti tapasztalatuk is. De egészen más a nap 24 órájában szülőként egy gyermekről gondoskodni. Ahogy az egy gyermeket nevelők sem tudják milyen kettő vagy több gyereket gondozni. Vagy gondoljunk egy mélyszegénységbe született gyermekre. Egész életében csak ezt az életmódot ismerte, ebbe nőtt bele, ezt látta példaként. Nagyon nehéz innen kitörni. Nem lehetetlen, de nagyon nehéz.

A magas ló. Számtalanszor sikerül felülni a magas lóra és onnan prédikálni. Nem vagyunk elég pénzesek és hatalmasok, ezért a felelősség nem a miénk, de nagyon jó elégedetlenkedők vagyunk, akik tökéletesen meg tudják mondani, hogy kinek, mit, hogyan kéne. Tudjuk, mit kellene a gazdagabbaknak és mit a szegényebbeknek csinálni. Ahogy a focihoz is mindenki ért (rajtam kívül), véleményünk az van. Igaz, a vélemény olyan, mint a fenék, mindenkinek van. No, és mi történik azzal, ha megmondjuk a magunkét? Rendszerint semmi. Úgy véljük ezzel jól végeztük a dolgunkat, de valójában nem csináltunk semmit. Nem tettünk semmi érdemlegeset csak jártattuk a szánkat. Nem lett jobb a világ, nem találtuk meg egy halálos betegségre az ellenszert, nem győztük le az éhínséget, csak amolyan középosztályosan mondogattuk a magunkét. Mert mi jobban tudjuk. Valóban? Akkor ne beszéljünk, hanem mutassuk meg és cselekedjünk! A magunk szintjén is tehetünk valamit. És ami fő, értékeljük, amink adatott.

Nagy ritkán, amikor van lehetőségem elcsendesedni, elgondolkodom azon, hogy semmi sem természetes. Van fedél a fejem felett, van egy szerető családom, aránylag egészségem is van, van mit ennem, nem kell nélkülöznöm. Sokunk számára megszokott alapdolgok ezek, mégis nagy kegye mindez a sorsnak. Értékelnünk kell! Emberek élete képes akár pillanatok alatt is összeomlani. Amíg biztonságunk van, otthonunk, családunk, kapcsolataink, nagyon is jó helyzetben vagyunk. Ha már méregetünk, akkor mérjük magunkat a szűkölködőkhöz. Akkor felértékelődik amink van. És ha tehetjük, osszuk meg másokkal is a szerencsénket. Nem csupán a jó érzés és a lelki béke miatt, hanem a társadalmi felelősségvállalás okán is. Hiszen, mindannyian a társadalom részei vagyunk. És nem utolsó szempont Richard Paul Evans meglátása sem: "Nincs annál szegényebb, mint aki nem ismeri fel, milyen gazdagságban él."


Ha tetszett ez a bejegyzés, akkor nézz körül a környezetedben, hol kélne el egy kis segítség! A Te segítséged!

A fotó a ChatGPT közreműködésével készült.


Share